Sziasztok, oké, gyorsan kell írnom, még mielőtt mindent elfelejtek, amit mondani akartam. Először is, itt a rész, remélem, minden részt sikerült kijavítanom, amit szerettem volna, mert mostanra lett csak igazán kezelhetetlen a történet. Annyi mindent bele akarok rakni, de közben szeretném, ha gyorsan pörögne az egész, így viszont egy csomó ötletet későbbre kell halasztnom. Mostmár közel vagyunk egy fordulóponthoz, de ennyit mondhatok összesen ( ͡° ͜ʖ ͡°) Szóóval ki látta a GN'R koncerteket a Troubadourban meg Las Vegasban?? Olyan izgatott vagyok még mindig, a vegasit majdnem végig tudtam követni egy nagyon, nagyon kedves ott, a helyszínen lévő emberke segítségével, a Coachella viszont teljesen kiborított, mert amellett, hogy a "live stream" a fesztivál csatornájának össz-vissz két számot jelentett az egész koncertből, elégedetlen és nem kimondottan izgatott "rajongókról" is hallottam történeteket, akik a talicska pénzért persze megvették a jegyet, de csak hogy mint minden évben, most is megmutassák a szuperdrága fesztiválruháikat meg hasonlók. És utána túl kemény meg hangos volt nekik a zene ಠ_ಠ Istenem. Azért még mindig imádkozom, hogy valahogy kikeveredjen belőlük a klasszikus felállás, mert így kicsit azért szomorú maradtam ): Na, de visszatérve a részhez, bocsi, hogy megint ennyit dumálok, ismét nagyonnagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és minden kommentet szívesen fogadok!♥ Jó olvasást
WE BOTH KNOW MONEY BURNS
Terhes vagyok.
Pislogás nélkül bámultam pár másodpercig a kezemben lévő tesztet, hátha valamilyen hihetetlen, isteni csoda folytán eltűnik az egyik csík, és kiderül, hogy mégsem lesz gyerekem. Ez csak egy rossz álom. Egy nagyon, nagyon rossz álom. Egy pillanatig semmit sem éreztem - a fülem csak zúgott, a gondolataim a sokk hatására lefagytak, az arcom meg sem rezdült. A szemeim lassan golyózni kezdtek a két csík szüntelen bámulásától. Teljes némaság vett körül, aztán hirtelen megremegett a gyomrom, és minden halálfélelemhez hasonló gondolat egyszerre tört rám. Terhes vagyok. Nem, ez nem lehet. Biztosan rosszul csináltam a tesztet. Bár pontosan követtem az utasításokat, hihetetlenül ügyelve a legapróbb leírásokra is, de ez az egy egészen biztosan hibás.
Megálltam a kórház előtti parkoló koszos betonján, és egy pillanatnyi habozás után szinte automatikusan kaptam elő egy szál cigit, hogy rágyújtsak. Az öngyújtót is felemelve vártam, amíg a Marlboro vége parázslani kezdett, aztán hirtelen feleszmélve a pillanatnyi elbambulásomból azonnal kikaptam a fogaim közé szorított szálat és a betonra dobtam.
- Francba - káromkodtam idegesen, és visszaejtve az öngyújtót a Dufftól kapott dzsekim zsebébe inkább csak a kórház bejáratát bámultam, összeráncolt szemöldökkel és meglehetősen frusztráltan. Ösztönösen hagytam abba minden alkohol, gyógyszer és cigi fogyasztását abban a pillanatban, ahogy rájöttem a baba létezésére, a hosszútávú letételük viszont rohadt nehéz volt. Igaz, csak egy napja, hogy nem füstöltem, de minden olyan nehéznek és lassúnak tűnt ebben az egy napban - bár tudtam, hogy elég nagy mennyiségben kapott a szervezetem mindenféle és fajta drogot eddig is, amíg nem tudtam, hogy terhes vagyok, de felelősnek éreztem magam ezért a gyerekért. Még akkor is, ha egyáltalán nem akartam őt. Talán valahol legbelül nem szerettem volna, hogy bármi baja essen, vagy miattam legyen beteg - ha egyszer egyáltalán megszületik.
Megborzongtam a dzseki alá befújó hűvös széltől, aztán magam előtt összefonva a karjaimat végre indulásra bírtam a lábamat is. Nagyon is bírtam Észak-Hollywoodot, de most a szürke, szomorú időjárás is rásegített, hogy borúsnak és nyomottnak lássam a környéket. Az eső is abban a pillanatban kezdett el csöpögni, amikor elindultam a bejárat felé - először csak pár vízcsepp koppant a kabátom bőrujján és a fejem tetején, aztán egyre sűrűbben hullva sötét foltokat hagytak a hideg betonon, és engem is arra késztettek, hogy jobban kapkodjam a lábaimat egymás után. Aztán bevágódtam a kórház üvegajtaján, az eső pedig szinte ugyanabban a pillanatban kezdett el szakadni - hangos zuhogásának hallatán megtorpantam, és a fejemet visszafordítva pár másodpercig csak a sűrűn és hangosan hulló esőcseppek felé meredtem. Máris teljes szürkeség és víz fedett mindent - valahogy úgy éreztem, az időjárás sem akar igazán kedvezni a hangulatomnak. Egyedül voltam.
Senkinek nem szóltam, és ezután sem terveztem. Egy pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy legalább Adriananak elmondom, amikor aznap elkísért engem és Izzyt a nyomdába, de szinte azonnal el is vetettem az ötletet. Nem azért, mert nem bíztam benne eléggé, vagy mert azt hittem, nem tudná tartani a száját, de ezt az egészet egy nagy tehernek éreztem. És ezt a terhet egyedül nekem kellett elviselnem - hiszen az én gondom, az én felelősségem. Legalábbis akkor ezt gondoltam - azt hittem, egyedül maradok a saját problémáimmal, miközben ott voltak a barátaim, az emberek, akikre akármikor, feltétel nélkül számíthattam volna. De én hülye csendben maradtam.
És ott ücsörögtem némán a váróteremben, azoknak az undorító, hányingerkeltő narancssárga székeknek az egyikén, körülvett a rettenetes kórházzaj, a jellegzetes és horribilis emlékeket ébresztő szag és az emberek, akik mindannyian elkerekedett szemekkel, vagy megvető, felháborodott és elképedő tekintettel bámultak. Már észre sem vettem. Hadd bámuljanak - akár a kinézetem volt az oka, akár az, hogy húszéves gyerekfejjel és egy üres Marlboros dobozt szorongatva az ujjaim között ücsörögtem a szülészeten. Nem érdekelt, őket egy goromba pillantással elintéztem - a fejemben egymással harcoló ezernyi és ezernyi gondolatot viszont ha akartam sem tudtam volna elnyomni. Csak azon járt az eszem, hogy mit tehetnék, a Flamesen meg a lemezszerződésen, a babán, a jövőn, a másnapra kijelölt megbeszélésen a lemezkiadóval, és Duffon. Istenem, Duff. Sikítani tudtam volna a gondolattól, hogy elé kell álljak egy kórházi számlával, egy ultrahangos felvétellel és egy kijelentéssel, miszerint gyerekünk lesz.
Szinte oda sem figyeltve álltam fel a nevem hallatán, válaszoltam a biztatóan mosolygó doktor kérdéseire, és bírtam ki a vizsgálatot. Ultrahangot is csinált, de valahogy nem akartam a vakítóan világító képernyő felé fordítani a fejem. Fogalmam sem volt, mi történik - újabb vizsgálatok következtek, a doktor valami korábbi mintáért is elküldte a rendelőben lévő ápolót, és aggódva figyelte a felvételt, miközben én az egészből semmit nem fogtam fel. A plafont bámulva gondolkoztam, és nem voltam képes megállásra kényszeríteni magam. Aztán feleszméltem - már a vizsgálóágy szélén ücsörögtem, magam mellett támaszkodva a két kezemmel, és üres tekintettel figyeltem az előttem toporgó orvost, meg a hozzá hasonlóan papírokat bújó asszisztensét. Az arckifejezésük még mindig aggodalmasnak tűnt, amit nem értettem - nem is a mostani, hanem a múltkori vizsgáltaim eredményeit bújták, az előbb ráadásul valami olyasmit hallottam, hogy a gyerekkel minden rendben, és eddig egészségesnek tűnik. A baba öt hetes volt. Öt kibaszott hete nem vettem észre még csak egy jelét sem, hogy terhes vagyok.
- Miss Roberts - köszörülte meg a torkát a doktor megtörve a halk suttogásokkal és papírzizegéssel kísért csendet, mire azonnal felkaptam a fejem. Az orvos megigazította a szemüvegét, és újra szólásra nyitotta a száját, de mintha kicsit értetlen lett volna az előtte lévő sorokat pásztázó tekintete. - A gyermeke egészséges, öt hetes korához képest jól fejlődik... Azonban...
- Igen? - kérdeztem rá kissé türelmetlenül felvonva a szemöldökömet, mert bár egy részem megkönnyebbült a jó hírek hallatán, hallottam a hangjában, hogy valami gáz van.
- Nyugodjon meg, kérem, semmi gond - mosolyodott el halványan a doktor, ami ugyan nem segített megállítani az ideges ujjdobolásomat, de legalább megpróbálta. - Csupán azt nem értem, hogy a fogantatás hogyan történhetett meg...
- Mármint? - kérdeztem újra, aztán értetlenül ráncolva a szemöldökömet abbahagytam végre az ujjaimmal való kopogást - úgy láttam, ez megkönnyebbüléssel töltötte el a doki mellett ácsorgó ápolónőt. Nagyon idegesíthette már - én viszont teljes nyugtalanságban bámultam tovább az dokira, és fogalmam sem volt, mit vár tőlem éppen. Most mondjam el, hogyan csináltuk a gyereket? Tényleg ezt akarja?
- Az előző eredményei szerint, nos... A vizsgálatok alapján szinte semmi esélye nincs a megtermékenyülésre, ugyanis majdnem teljesen meddő - mondta határozottan, majd rögtön belekezdett a dolog szervi magyarázatába is, én viszont kissé megszeppenten, belül pedig teljesen lesújtva ültem ott tovább mozdulatlanul. Terhes vagyok - de papíron nem lehet gyerekem? Akármennyire is biztos voltam abban, hogy jobb lenne mindenkinek, ha sosem születne gyerekem, a tény, hogy erre talán soha többé nem is lesz lehetőség, erősen szíven szúrt. Sosem akartam gyereket. Nem akartam, hogy terhet jelentsen az életemre, a karrieremre, akármire - legalábbis most még. De rendesen a padlóra tudja küldeni az embert, ha egyenesen az arcába mondják, amire nem számított: mindegy, mert soha nem is történhet meg. És mégis, ott voltam egy egészségesen fejlődő, öthetes kis valamivel a hasamban, aki ezek szerint valami isteni és fizikai csodának számított. Én pedig hirtelen az eddig kialakult gondolataimban is teljesen bizonytalan lettem.
- Nem lehet többé gyerekem? - szóltam közbe halkan, szinte teljesen a saját gondolataim sodrásába merülve, mire a doktor hirtelen elhallgatott, majd egy pillanatnyi néma hatásszünet után együttérzően megrázta a fejét. Szorítani kezdett a mellkasom, és ha eddig azt hittem, hatalmas teher nehezedik rám, hát tévedtem. Sosem függött még ennyire egyetlen döntéstől az egész jövőm - ha elvetetem a babát, soha többé nem lehetek anya.
- Van rá egy nagyon, nagyon kevés esély, ahogy ezt most láthatjuk is - emelte felém a kezét kissé biztatóan a doki, én azonban továbbra is üres tekintettel bámultam a rendelő ablaka felé, ahonnan csak a kinti halvány, szürke fény és az eső hangja szűrődött be. - De gyakorlatilag majdnem teljesen meddő. Sajnálom.
Úgy éreztem, az agyamat továbbra is szüntelenül ostromló, félelmetes gondolatok megfojtanak - aztán minden erőmet összeszedve ökölbe szorítottam a kezeimet, és egy hirtelen erővel minden egyszerre zengő, hangos gondolatomat elhallgattattam. Csend lett. És az egyetlen dolog, ami a fejemben maradt, az a tény volt, hogy mindezek ellenére gyereket várok - talán soha, soha többé nem lehetek újra terhes, de most az vagyok. És szinte egy másodperc alatt vett minden egyes elhatározásom száznyolcvan fokos fordulatot a fejemben.
- ...de azt hiszem, hálás lehet, amiért mégis gyereket vár - Ahogy hirtelen felkaptam a fejem, a doki továbbra is kedvesen mosolyogó arcával találtam szemben magam - kissé kétségbeesett lehetett az arckifejezésem, mert a mellette csendben toporgó ápolónő aggódva tördelte az ujjait a tekintetem láttán. Sosem éreztem még ennyire összezavarodottnak magam. - Hiszen majdhogynem lehetetlen volt.
- Öö, aha - szólaltam meg végre alig észrevehetően megrázva a fejem, de a hangomat gyengének és bizonytalannak éreztem - ki kellett jutnom onnan, azonnal. Idegesen a hajamba túrtam, majd óvatosan lecsúsztam a vizsgálóágyról, hogy aztán a földre huppanva automatikusan a rendelő ajtaja felé forduljak. - Én... Köszönöm. Mé-még jelentkezem.
Kissé értetlen és elcsodálkozó tekintettel követték a mozdulataimat, ahogy zavartan gesztikulálva a kezemmel próbálok valami értelmes mondatot kierőltetni magamból, aztán feladva az egészet végül nekiütköztem a hátammal az ajtónak, és azzal a lendülettel már rántottam is fel a kilincset, hogy egy pillanat alatt eltűnjek a folyosó sötétségében. A doktor mintha valami "viszontlátásra" félét kiáltott volna utánam, de már egyáltalán nem érdekelt - kavargó gyomorral, zavart tekintettel és remegő végtagokkal indultam el a lehető leggyorsabban a klinika kijárata felé. Elegem volt az engem érdeklődve vizsgálgató tekintetekből, undorodtam az emberektől, a szagtól, a koszosfehér falaktól, hányingerem volt a borzalmas, rikítónarancssárga székektől és a hidegen pislákoló lámpák fényétől. Nagy léptekkel siettem keresztül a folyosókon, és legszívesebben minden egyes személyt fellöktem volna, aki velem szembe jött, vagy értetlenül ráncolva a szemöldökét tetőtől talpig végigmért és az utamba állt. Gorombán félrelöktem a vállammal egy elém kerülő nőt, aztán még jobban felgyorsítva a lépteimet nekivágódtam a bejárat üvegajtajának, hogy egy pillanat alatt kiessek a friss levegőre.
Hirtelen arcul csapott a jellegzetes esőillat, a hűvös szél és a kissé fülledt, de friss levegő, ami azonnal megtöltötte a kórházszagtól undorodó tüdőmet. Kikerülve engem elsétált mellettem pár ember, egy ideig mégis csak nyugodtan, és mélyeket lélegezve álltam a szakadó esőben - a vízcseppek betonon való kopogásának a hangja és az azon túl hallatszó, szokásos hollywoodi utcazaj kifejezetten megnyugtatott, annak ellenére is, hogy a sötétszürke, goromba felhőkből ömlő víz egy másodperc alatt eláztatta a hajamat és a dzsekim farmer részét is. Egy villám éles fénye világította meg hirtelen az égboltot, pár pillanat múlva pedig egy mély, és hatalmas mennydörgés rázta meg a környéket - feleslegesen letörölve az arcomon végigfolyó esőcseppeket összehúztam magamon a dzsekimet, és indulásra bírva a lábaimat elindultam a Los Angeles fölött tomboló viharban. Akkor ideje folytatni ezt az életet. Azt hiszem.
1986. január 17. de. 11:27 Capitol Records Building, Vine St, Los Angeles
Határozottan lépkedve a platformjaimon húztam végig az ujjam a színpad felé vezető, szűk folyosó koszos falán. Már nem voltak az öltözőben, így azonnal a színpad felé vettem az irányt; a sötét folyosón egyetlen, halványan pislákoló lámpa mutatta nekem az utat. Nem mintha a hang nem vezetett volna - a zene még váratott magára, de a felspanolt közönség már most dobhártyaszaggató ordibálással és hangzavarral követelte őket. Aztán megütötte a fülemet Steven dobjainak ütemet számoló hangja, és ahogy kiértem a színpad mellett uralkodó vaksötétségbe, szinte ugyanabban a pillanatban mellkason vágott Slash gitárjának sikítása. És akármennyire is tehetetlennek érezhettem magam pár perce, most a színpad mellé lépve egy önkéntelen mosoly tűnt fel az arcomon a felvillanó, színes és éles fények és a hallást épen nem hagyó dübörgés hatására. Azért ez mégiscsak a Guns N' Roses.
Pislogás nélkül bámultam pár másodpercig a kezemben lévő tesztet, hátha valamilyen hihetetlen, isteni csoda folytán eltűnik az egyik csík, és kiderül, hogy mégsem lesz gyerekem. Ez csak egy rossz álom. Egy nagyon, nagyon rossz álom. Egy pillanatig semmit sem éreztem - a fülem csak zúgott, a gondolataim a sokk hatására lefagytak, az arcom meg sem rezdült. A szemeim lassan golyózni kezdtek a két csík szüntelen bámulásától. Teljes némaság vett körül, aztán hirtelen megremegett a gyomrom, és minden halálfélelemhez hasonló gondolat egyszerre tört rám. Terhes vagyok. Nem, ez nem lehet. Biztosan rosszul csináltam a tesztet. Bár pontosan követtem az utasításokat, hihetetlenül ügyelve a legapróbb leírásokra is, de ez az egy egészen biztosan hibás.
Szüntelenül remegő kézzel tettem félre a kezemben lévő tesztet, és magamban elmormolva pár hálás szót Adriananak a következő dobozért nyúltam, amit ő vett nekem. Újra elolvastam a használati utasítást, újra pontosan ügyelve követtem minden egyes kibaszott pontot, és vártam. Megint. A vécé lehajtott tetején ücsörögtem, és ideges lábdobolással számolgattam magamban a másodperceket. Tíz percet kellett várnom, ami a folyamatosan gyötrő gondolataim mellett a tömény poklot jelentette. Az első dolog, ami azonnal eszembe jutott, az az volt, hogy Duff ki fog nyírni. Nem tudom, miért gondoltam ezt - nyilván nem csak az én hibám volt a dolog, és pontosan tudtam, hogy Duff segítene megoldani a helyzetet, a fejemben kirajzolódó kényszerképzetek mégis azt hitték, hogy a rémhír hallatán képes, aztán megöl. Vagy elhagy. Összepakol, és itt hagy, mert nem kell neki egy kéretlen kölyök, és szó nélkül elmegy, és soha többé nem fogom látni. Bár ez sokkal reálisabbnak tűnt, mint a gyilkolós gondolataim, egyáltalán nem gondolkodtam épeszű ember módjára. A megőrülés határán álltam. És bár ott volt a kezemben az a kevéske hátramaradt remény, amit a második teszt jelentett, valahol éreztem, hogy az első sem volt hibás - ugyan, csak jobban bele kellett gondolnom. Az elmúlt napok során erősödött fel csak teljesen a gyanú, miszerint valami nagyobb áll a háttérben holmi kimaradásnál és pár reggeli rosszullétnél, és ebben a pillanatban hihetetlenül hülyének éreztem magam, amiért nem tudtam meg előbb. Hogy micsodát? A teszt erősített meg benne, amit tíz perc elteltével és pár halk ima után megfordítottam, hogy rá pillanthassak. Terhes vagyok. Ez biztos. Már tudtam ugyan, a hirtelen elveszített morzsányi kis remény miatt mégis úgy éreztem, mintha végtelen sötétség sújtott volna le rám. Gyerekem lesz. Hogy nem vettem észre? Komolyan elhittem, hogy csak az utóbbi időben megnövekedett drog- meg gyógyszermennyiség miatt maradt el? Hogy az elvonási tünetek miatt vagyok rosszul majdnem minden áldott reggel? Istenem, de ostoba vagyok. Egy aprócska teremtmény növekszik éppen bennem, és ennek a gondolata még csak nem is jutott el teljesen az agyamig. Legalábbis egészen eddig a másodpercig. Meredten bámultam a velem szemben lévő fürdőszobaajtót, és teljesen mozdulatlan voltam. Nem lehet gyerekem. Húsz éves vagyok, az életem még alig kezdődött el. Sokkal fontosabb, hogy Duff életét nem cseszhetem el egy semmiből idepottyant újszülöttel, aki nemcsak a nem létező pénzünkre jelentene terhet, hanem Duff és az egész banda éppen beinduló lendületére is. A Rotten Flamesről és a lemezszerződésünkről nem is beszélve. De ami a legfontosabb - nem akarhatom ezt az életet a saját gyerekemnek. Nem nőhet fel ilyen körülmények között, nem így, amíg nem tudom neki a legjobbat és a legtöbbet nyújtani. Két alig felnőtt szülővel, akik nemcsak hogy szinte minden nap máshol alszanak, de néha önmagukról sem tudnak, és még maguk is idióta kölykök. Az én gyerekem nem ilyen életet érdemel. Így hát ott volt előttem a döntés: megtartom őt, és megpróbálva minden tőlem telhetőt kockára teszem mindannyiunk jövőjét és jelenét, vagy... Vagy nem tartom meg. A pár másodpercnyi kisebb sokkos állapot után összerezzentem a gondolatra, és alig észrevehetően megrázva a fejem a földre ejtettem a terhességi tesztet. Ez egy rémálom. Egy rettenetesen kilátástalan és reménytelen rémálom. Sosem éreztem magam még ennyire döntésképtelennek és ennyire gyereknek - fogalmam sem volt, mit tegyek. Bár Duff ott volt mellettem, az eszembe sem jutott, hogy először hozzá forduljak. Egyedül vagyok, az én gondom. Duff nem tudhatja meg. Hirtelen felpattanva gyorsan összekapkodtam a terhességi teszteket, és egy jól irányzott mozdulattal a kukába vágtam őket. Nem fogja megtalálni, de ez nem old meg semmit. Attól még mindig fogalmam sincs, mit tehetnék. Az életem hirtelen összeomlani látszott, habár már így is gyenge lábakon állt - végtelen kétségbeesés, ez volt az, amit éreztem. Remegő kezekkel támaszkodtam meg a mosdótálon, de nem volt merszem a tükör felé emelni a fejem - így is rosszul voltam a gondolattól, hogy gyereket várok. Sosem akartam gyereket, és ha egyszer-egyszer valamiért el is gondolkodtam a témán, úgy voltam vele, bőven ráérek még eldönteni. Hát pont nem. Nem akartam őt, meg nem történtté akartam tenni az egészet. Kegyetlenül hangozhatott, de tudtam, hogy nincs rá szükségem. Végre felemeltem a fejem, de a kétségbeesett tükörképem félelemmel telített tekintete csak mégjobban rám hozta a frászt. Egy valamit viszont elhatároztam - bejelentekezem egy orvoshoz, amilyen gyorsan csak lehet, és aztán majd meglátom. Rosszul voltam a gondolattól, hogy gyerekem születhet, és rosszul voltam a gondolattól, hogy képes lennék őt elvetetni. Tehát akkor...
1986. január 16. du. 4:50 Vanowen St, North Hollywood
1986. január 16. du. 4:50 Vanowen St, North Hollywood
Megálltam a kórház előtti parkoló koszos betonján, és egy pillanatnyi habozás után szinte automatikusan kaptam elő egy szál cigit, hogy rágyújtsak. Az öngyújtót is felemelve vártam, amíg a Marlboro vége parázslani kezdett, aztán hirtelen feleszmélve a pillanatnyi elbambulásomból azonnal kikaptam a fogaim közé szorított szálat és a betonra dobtam.
- Francba - káromkodtam idegesen, és visszaejtve az öngyújtót a Dufftól kapott dzsekim zsebébe inkább csak a kórház bejáratát bámultam, összeráncolt szemöldökkel és meglehetősen frusztráltan. Ösztönösen hagytam abba minden alkohol, gyógyszer és cigi fogyasztását abban a pillanatban, ahogy rájöttem a baba létezésére, a hosszútávú letételük viszont rohadt nehéz volt. Igaz, csak egy napja, hogy nem füstöltem, de minden olyan nehéznek és lassúnak tűnt ebben az egy napban - bár tudtam, hogy elég nagy mennyiségben kapott a szervezetem mindenféle és fajta drogot eddig is, amíg nem tudtam, hogy terhes vagyok, de felelősnek éreztem magam ezért a gyerekért. Még akkor is, ha egyáltalán nem akartam őt. Talán valahol legbelül nem szerettem volna, hogy bármi baja essen, vagy miattam legyen beteg - ha egyszer egyáltalán megszületik.
Megborzongtam a dzseki alá befújó hűvös széltől, aztán magam előtt összefonva a karjaimat végre indulásra bírtam a lábamat is. Nagyon is bírtam Észak-Hollywoodot, de most a szürke, szomorú időjárás is rásegített, hogy borúsnak és nyomottnak lássam a környéket. Az eső is abban a pillanatban kezdett el csöpögni, amikor elindultam a bejárat felé - először csak pár vízcsepp koppant a kabátom bőrujján és a fejem tetején, aztán egyre sűrűbben hullva sötét foltokat hagytak a hideg betonon, és engem is arra késztettek, hogy jobban kapkodjam a lábaimat egymás után. Aztán bevágódtam a kórház üvegajtaján, az eső pedig szinte ugyanabban a pillanatban kezdett el szakadni - hangos zuhogásának hallatán megtorpantam, és a fejemet visszafordítva pár másodpercig csak a sűrűn és hangosan hulló esőcseppek felé meredtem. Máris teljes szürkeség és víz fedett mindent - valahogy úgy éreztem, az időjárás sem akar igazán kedvezni a hangulatomnak. Egyedül voltam.
Senkinek nem szóltam, és ezután sem terveztem. Egy pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy legalább Adriananak elmondom, amikor aznap elkísért engem és Izzyt a nyomdába, de szinte azonnal el is vetettem az ötletet. Nem azért, mert nem bíztam benne eléggé, vagy mert azt hittem, nem tudná tartani a száját, de ezt az egészet egy nagy tehernek éreztem. És ezt a terhet egyedül nekem kellett elviselnem - hiszen az én gondom, az én felelősségem. Legalábbis akkor ezt gondoltam - azt hittem, egyedül maradok a saját problémáimmal, miközben ott voltak a barátaim, az emberek, akikre akármikor, feltétel nélkül számíthattam volna. De én hülye csendben maradtam.
És ott ücsörögtem némán a váróteremben, azoknak az undorító, hányingerkeltő narancssárga székeknek az egyikén, körülvett a rettenetes kórházzaj, a jellegzetes és horribilis emlékeket ébresztő szag és az emberek, akik mindannyian elkerekedett szemekkel, vagy megvető, felháborodott és elképedő tekintettel bámultak. Már észre sem vettem. Hadd bámuljanak - akár a kinézetem volt az oka, akár az, hogy húszéves gyerekfejjel és egy üres Marlboros dobozt szorongatva az ujjaim között ücsörögtem a szülészeten. Nem érdekelt, őket egy goromba pillantással elintéztem - a fejemben egymással harcoló ezernyi és ezernyi gondolatot viszont ha akartam sem tudtam volna elnyomni. Csak azon járt az eszem, hogy mit tehetnék, a Flamesen meg a lemezszerződésen, a babán, a jövőn, a másnapra kijelölt megbeszélésen a lemezkiadóval, és Duffon. Istenem, Duff. Sikítani tudtam volna a gondolattól, hogy elé kell álljak egy kórházi számlával, egy ultrahangos felvétellel és egy kijelentéssel, miszerint gyerekünk lesz.
Szinte oda sem figyeltve álltam fel a nevem hallatán, válaszoltam a biztatóan mosolygó doktor kérdéseire, és bírtam ki a vizsgálatot. Ultrahangot is csinált, de valahogy nem akartam a vakítóan világító képernyő felé fordítani a fejem. Fogalmam sem volt, mi történik - újabb vizsgálatok következtek, a doktor valami korábbi mintáért is elküldte a rendelőben lévő ápolót, és aggódva figyelte a felvételt, miközben én az egészből semmit nem fogtam fel. A plafont bámulva gondolkoztam, és nem voltam képes megállásra kényszeríteni magam. Aztán feleszméltem - már a vizsgálóágy szélén ücsörögtem, magam mellett támaszkodva a két kezemmel, és üres tekintettel figyeltem az előttem toporgó orvost, meg a hozzá hasonlóan papírokat bújó asszisztensét. Az arckifejezésük még mindig aggodalmasnak tűnt, amit nem értettem - nem is a mostani, hanem a múltkori vizsgáltaim eredményeit bújták, az előbb ráadásul valami olyasmit hallottam, hogy a gyerekkel minden rendben, és eddig egészségesnek tűnik. A baba öt hetes volt. Öt kibaszott hete nem vettem észre még csak egy jelét sem, hogy terhes vagyok.
- Miss Roberts - köszörülte meg a torkát a doktor megtörve a halk suttogásokkal és papírzizegéssel kísért csendet, mire azonnal felkaptam a fejem. Az orvos megigazította a szemüvegét, és újra szólásra nyitotta a száját, de mintha kicsit értetlen lett volna az előtte lévő sorokat pásztázó tekintete. - A gyermeke egészséges, öt hetes korához képest jól fejlődik... Azonban...
- Igen? - kérdeztem rá kissé türelmetlenül felvonva a szemöldökömet, mert bár egy részem megkönnyebbült a jó hírek hallatán, hallottam a hangjában, hogy valami gáz van.
- Nyugodjon meg, kérem, semmi gond - mosolyodott el halványan a doktor, ami ugyan nem segített megállítani az ideges ujjdobolásomat, de legalább megpróbálta. - Csupán azt nem értem, hogy a fogantatás hogyan történhetett meg...
- Mármint? - kérdeztem újra, aztán értetlenül ráncolva a szemöldökömet abbahagytam végre az ujjaimmal való kopogást - úgy láttam, ez megkönnyebbüléssel töltötte el a doki mellett ácsorgó ápolónőt. Nagyon idegesíthette már - én viszont teljes nyugtalanságban bámultam tovább az dokira, és fogalmam sem volt, mit vár tőlem éppen. Most mondjam el, hogyan csináltuk a gyereket? Tényleg ezt akarja?
- Az előző eredményei szerint, nos... A vizsgálatok alapján szinte semmi esélye nincs a megtermékenyülésre, ugyanis majdnem teljesen meddő - mondta határozottan, majd rögtön belekezdett a dolog szervi magyarázatába is, én viszont kissé megszeppenten, belül pedig teljesen lesújtva ültem ott tovább mozdulatlanul. Terhes vagyok - de papíron nem lehet gyerekem? Akármennyire is biztos voltam abban, hogy jobb lenne mindenkinek, ha sosem születne gyerekem, a tény, hogy erre talán soha többé nem is lesz lehetőség, erősen szíven szúrt. Sosem akartam gyereket. Nem akartam, hogy terhet jelentsen az életemre, a karrieremre, akármire - legalábbis most még. De rendesen a padlóra tudja küldeni az embert, ha egyenesen az arcába mondják, amire nem számított: mindegy, mert soha nem is történhet meg. És mégis, ott voltam egy egészségesen fejlődő, öthetes kis valamivel a hasamban, aki ezek szerint valami isteni és fizikai csodának számított. Én pedig hirtelen az eddig kialakult gondolataimban is teljesen bizonytalan lettem.
- Nem lehet többé gyerekem? - szóltam közbe halkan, szinte teljesen a saját gondolataim sodrásába merülve, mire a doktor hirtelen elhallgatott, majd egy pillanatnyi néma hatásszünet után együttérzően megrázta a fejét. Szorítani kezdett a mellkasom, és ha eddig azt hittem, hatalmas teher nehezedik rám, hát tévedtem. Sosem függött még ennyire egyetlen döntéstől az egész jövőm - ha elvetetem a babát, soha többé nem lehetek anya.
- Van rá egy nagyon, nagyon kevés esély, ahogy ezt most láthatjuk is - emelte felém a kezét kissé biztatóan a doki, én azonban továbbra is üres tekintettel bámultam a rendelő ablaka felé, ahonnan csak a kinti halvány, szürke fény és az eső hangja szűrődött be. - De gyakorlatilag majdnem teljesen meddő. Sajnálom.
Úgy éreztem, az agyamat továbbra is szüntelenül ostromló, félelmetes gondolatok megfojtanak - aztán minden erőmet összeszedve ökölbe szorítottam a kezeimet, és egy hirtelen erővel minden egyszerre zengő, hangos gondolatomat elhallgattattam. Csend lett. És az egyetlen dolog, ami a fejemben maradt, az a tény volt, hogy mindezek ellenére gyereket várok - talán soha, soha többé nem lehetek újra terhes, de most az vagyok. És szinte egy másodperc alatt vett minden egyes elhatározásom száznyolcvan fokos fordulatot a fejemben.
- ...de azt hiszem, hálás lehet, amiért mégis gyereket vár - Ahogy hirtelen felkaptam a fejem, a doki továbbra is kedvesen mosolyogó arcával találtam szemben magam - kissé kétségbeesett lehetett az arckifejezésem, mert a mellette csendben toporgó ápolónő aggódva tördelte az ujjait a tekintetem láttán. Sosem éreztem még ennyire összezavarodottnak magam. - Hiszen majdhogynem lehetetlen volt.
- Öö, aha - szólaltam meg végre alig észrevehetően megrázva a fejem, de a hangomat gyengének és bizonytalannak éreztem - ki kellett jutnom onnan, azonnal. Idegesen a hajamba túrtam, majd óvatosan lecsúsztam a vizsgálóágyról, hogy aztán a földre huppanva automatikusan a rendelő ajtaja felé forduljak. - Én... Köszönöm. Mé-még jelentkezem.
Kissé értetlen és elcsodálkozó tekintettel követték a mozdulataimat, ahogy zavartan gesztikulálva a kezemmel próbálok valami értelmes mondatot kierőltetni magamból, aztán feladva az egészet végül nekiütköztem a hátammal az ajtónak, és azzal a lendülettel már rántottam is fel a kilincset, hogy egy pillanat alatt eltűnjek a folyosó sötétségében. A doktor mintha valami "viszontlátásra" félét kiáltott volna utánam, de már egyáltalán nem érdekelt - kavargó gyomorral, zavart tekintettel és remegő végtagokkal indultam el a lehető leggyorsabban a klinika kijárata felé. Elegem volt az engem érdeklődve vizsgálgató tekintetekből, undorodtam az emberektől, a szagtól, a koszosfehér falaktól, hányingerem volt a borzalmas, rikítónarancssárga székektől és a hidegen pislákoló lámpák fényétől. Nagy léptekkel siettem keresztül a folyosókon, és legszívesebben minden egyes személyt fellöktem volna, aki velem szembe jött, vagy értetlenül ráncolva a szemöldökét tetőtől talpig végigmért és az utamba állt. Gorombán félrelöktem a vállammal egy elém kerülő nőt, aztán még jobban felgyorsítva a lépteimet nekivágódtam a bejárat üvegajtajának, hogy egy pillanat alatt kiessek a friss levegőre.
Hirtelen arcul csapott a jellegzetes esőillat, a hűvös szél és a kissé fülledt, de friss levegő, ami azonnal megtöltötte a kórházszagtól undorodó tüdőmet. Kikerülve engem elsétált mellettem pár ember, egy ideig mégis csak nyugodtan, és mélyeket lélegezve álltam a szakadó esőben - a vízcseppek betonon való kopogásának a hangja és az azon túl hallatszó, szokásos hollywoodi utcazaj kifejezetten megnyugtatott, annak ellenére is, hogy a sötétszürke, goromba felhőkből ömlő víz egy másodperc alatt eláztatta a hajamat és a dzsekim farmer részét is. Egy villám éles fénye világította meg hirtelen az égboltot, pár pillanat múlva pedig egy mély, és hatalmas mennydörgés rázta meg a környéket - feleslegesen letörölve az arcomon végigfolyó esőcseppeket összehúztam magamon a dzsekimet, és indulásra bírva a lábaimat elindultam a Los Angeles fölött tomboló viharban. Akkor ideje folytatni ezt az életet. Azt hiszem.
1986. január 17. de. 11:27 Capitol Records Building, Vine St, Los Angeles
- Azt a rohadt - hajoltam ki óvatosan a korlátként szolgáló betonfalon, mindkét kezemmel erősen megkapaszkodva a szélében. Elképesztett a látvány - hihetetlen volt Los Angeles, és a nem sokkal távolabbi Hollywood látképe, az összes pálmafájával, hatalmas épületével, rengeteg színes hirdetőtábláival és az utakon száguldó autókkal, amiknek szélvédőjén megcsillant az erős, délelőtti napfény. Valahogy újra szíven ütött a tény, hogy mennyire szeretem Kaliforniát, és ezt a hangulatot, ami mindenhol körülvesz és sosem hagy nyugodni. A hihetetlen tájképen végignézve előrebillentettem a fejem, mire a hajam előrehullt - egy hatvanméteres mélység választott el a még mindig forgalmas és zajos utcától. Őszintén szólva sosem féltem a magasságtól, és most is csak elmosolyodtam a hatására rámtörő enyhe szédülés miatt. Azt a kurva. - Egyszer el kell ide hoznom a srácokat.
- Hogy tessék? - kérdezte a nem sokkal mögöttem ácsorgó úriember kedélyesen mosolyogva, mire hátrakapva a fejem feleszméltem a magam elé való motyogásból, és elengedve a mélységtől elválasztó falat felegyenesedtem. Az urat William Harrellnek hívták, és meglehetősen tenyérbemászó kisugárzása volt. A Capitol Records tulajdonosa volt, annak a Capitol Recordsnak, amiről éveken keresztül hallottam otthon, Hartfordban a legkülönbözőbb zenei tévéműsorokon, magazinokon és rádióadókon keresztül. Egy legendás épület legendás névadója volt, Les Paul által tervezett stúdiókkal, rengeteg sikeres és óriási számban eladott albummal és ezzel a kibaszottul csodás kilátással a legfelső emeletről, amivel most én is szembesülhettem. Ezek mellett aligha érdekelt a csávó idegesítő, hófehér vigyora, a makulátlan öltönye és a kissé túlságosan is hátranyalt haja. A Capitol Records lemezszerződést ajánlott. És pár papírdarab aláírása után ez mind a miénk lehet.
- Semmi - vigyorodtam el kedvesen, mire William halkan felnevetett, majd maga mögött összekulcsolt kezekkel a mellé lépő asszisztense felé fordította a fejét - automatikusan lehervadt az arcomról a mosoly, a felénk közeledő Jamie pedig hangosan felröhögött a gúnyos grimaszom láttán. A többiek sem voltak kevésbé lenyűgözve a hely és a tájkép láttán - Patrick egyre csak azt hajtogatta, hogy "azt a kurva kikúrt élet", Jamie pár perccel ezelőtt még kisgyerek módjára visítozott, ahogy felmászott a hatvanméteres zuhanástól elválasztó korlátra, Todd pedig szokásához híven sokat sejtetően vigyorgott, és szüntelenül pöfékelte a füstöt a meleg, napsütötte levegőbe. Victoria, a menedzserünk, halkan mosolyogva folytatott valami minden bizonnyal értelmes és kedélyes csevegést a pár öltönyös úriemberrel, akik a tárgyalásunkat vezették, én pedig aránylag csendben örülve a fejemnek jártam lassan körbe a kör alakú épület legfelső teraszát. Soha nem voltam még ilyen magas, gazdag, csillogó és modern helyen azelőtt. Valami ilyesmi érzés lehetett igazán sikeresnek lenni.
- Fasza, mi? - vigyorgott a fogai közé szorított cigivel a szájában Jam, mire újra szélesen elmosolyodva bólintottam egyet; aztán azonnal le is hervadt a mosoly az arcomról, amikor Jamie hirtelen a lábam alá nyúlva felkapott, és a mozdulataiból ítélve lendületet vett, hogy egy könnyed és elegáns karlendítéssel lehajítson a tizenharmadik emeletről. Erősen megkapaszkodtam a nyakában a hirtelen rámtörő ijedtség miatt - persze csak poénkodott, és az utolsó pillanatban erősen magához szorítva visszarántott a korlát fölött, de komolyan a frászt hozta rám. Teljesen bolond a gyerek, néha frankón halálra rémiszt.
- Hülye vagy?!
- Akkor azt hiszem, ideje leülnünk és elkezdenünk a tárgyalást - közölte továbbra is kedvesen Harrell, szinte teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy Pat majom módjára ugrál éppen a betonfalon, Jamie meg kis híján a mélybe vetett az előbb. Victoria biccentett a fejével a távolabb füstölő Todd felé, Jam meg hangosan röhögve letett a földre, miközben még mindig remegett kissé a kezem az előbbi hirtelen sokktól - ahogy az öltönyös fazonok az irodába vezető üvegajtó felé fordultak, hatalmasat rúgtam a mellettem nevetgélő Jamie lábába, mire fájdalmasan felnyögött ugyan, de akkor sem hagyta abba a röhögést, amikor egy újabb ütést kapott a gyomrába. Nagyon megérdemelte.
- Jamie, nyugodj már le a picsába - szólalt meg Todd higgadt hangon, ahogy mellénk érve kikerülte a földre rogyó, megállás nélkül röhögcsélő Jamet, aztán elpöckölte a cigijét, és kinyitva előttem az üvegajtót a derekamra simította a kezét, majd óvatosan betolt a szobába. Egy félmosollyal az arcomon lépkedtem az iroda közepét elfoglaló hatalmas, tisztán csillogó tárgyalóasztal felé - a végében William és Victoria ült, halkan és meglehetősen erőltetett vigyorral társalogva, mellettük Patrick terpeszkedett az egyik széken, a másik két öltönyös fazon pedig nekünk helyet hagyva távolabb foglalt helyet. Egy grimaszt villantva Pat felé elegánsan elfoglaltam a mellette lévő széket, mire ő hangosan felnevetett, és fél lábával megtámasztva magát az asztal szélén hintázni kezdett. Vészesen inogott az egész szék, ahogy hátradőlt, de inkább nem szóltam semmit. Majd rájön.
A Capitol Records tárgyalóterme foglalta el szinte az egész legfelső szintet - volt egy olyan sejtésem, hogy kifejezetten a hozzánk hasonló, idióta kölykök elképesztésére és lenyűgözésére szervezték ebbe az irodába a lemezszerződések tárgyalását. Körben mindehol hatalmas ablakokon áramlott be a kinti, meleg napfény, a világosság pedig beborította az egész termet; a méregdrága, lakozott fabútorokat, a legmodernebb technikával felszerelt irodai gépeket. A falnál bőrfotelek álltak, előttük egy szintén értékesnek tűnő, üveg dohányzóasztalkával, a falat pedig bekeretezett és dedikált arany- és platinalemezek meg képek borították. Pár zöld növény, egy-két tutira sok pénzt érő, csicsás díj és dísz és rengeteg, rengeteg modern cucc. Még a lábunk alatt lévő padlószőnyeg is a legpuhább és legkényelmesebb szőnyegnek tűnt, amit ember valaha látott - egyszóval méregdrága, letisztult és undorítóan gyönyörű hely volt. Az első gondolatom az iroda láttán rögtön az volt, hogy a srácok ezt biztosan pár perc alatt szétkapnák. Izzy tuti ellopna valami tűzőgépet, hamutartót, vagy ilyesmit, Steven az első pillanatban leverne "véletlenül" minden egyes szart a polcról, Slash meg a bőrkanapén fetrengene és nyögdécselne elégedetlenül. Duff végignézegetné a falon lógó lemezeket, és tuti olyan kérdésekkel bombázná az öltönyös tagokat, hogy "mi az a Pink Floyd?" meg "ezért mennyit adnának a zaciban?", csak hogy húzza az agyukat, Axl pedig már régen direkt telefüstölte volna az egész helyet.
Akaratlanul is szélesen elmosolyodtam a gondolatra, a következő pillanatban pedig hirtelen kaptam oldalra a fejem a mellettem hallatszódó hatalmas puffanásra - Pat időközben teljesen elvesztette az egyensúlyát, és minden kapaszkodó híján egy pillanat alatt hanyatt vágódott a sötét padlószőnyegen a székével együtt. Azonnal kitört belőlem és velem egy időben a teraszajtón becsörtető Jamből is a hangos röhögés, majd a velünk szemben terpeszkedő, az arcát a tenyerébe temető Todd is halkan elnevette magát - amíg egyébként William meg a másik két fickó úgy kapták oda a tekintetüket és bámultak felénk rezzenéstelen arccal, mintha a leghatalmasabb idióták lennénk, akiket valaha a hátán hordott a Föld. Minden erőmmel próbáltam visszatartani az egyre csak kikívánkozó röhögést a szerencsétlenül földön heverő Patrick láttán, végül pedig ezt fontosabbnak tartottam, mint felsegíteni szegény gyereket, és mindkét tenyeremet erősen a számra tapasztva inkább csak némán rázkódó vállakkal fordultam vissza az asztal felé - elvégre ez eddigi életünk legkomolyabb és legjelentősebb tárgyalása volt, amit az eddiginél már nem is baromkodhattunk volna el jobban. Persze rajtam, a mosolyát a kezével takaró Toddon és a felénk szúrós és rendre parancsoló pillantásokat küldő Victorián kívül ez senkit nem érdekelt; Jamie például az egész épületben visszhangzó röhögéssel, előregörnyedve botladozott a Todd és az egyik rémült tekintetű úr között maradt üres székhez, és meg kellett támaszkodnia, hogy ne essen megint pofára a hangos vonyítástól. Patrick szinte büszkén vigyorogva tápászkodott fel gyorsan, aztán felállítva a széket újra helyet foglalt rajta, és megpróbált valamiféle komoly arcot erőltetni magára, amíg mi körülötte szó szerint fulladoztunk a visszafojtott röhögéstől. Már komolyan alig kaptam levegőt, és legszívesebben az asztalt csapkodtam volna Jam idióta, már-már visító nevetésének hallatán - Victoria valószínűleg legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna a gurulós székével együtt, William pedig egészen biztosan komolyan átgondolta, hogy valóban érdemes-e velünk szerződést kötnie. Igen, tényleg így nyitottuk az első lemezszerződésünk tárgyalását.
És ezután sem fordult sokkal komolyabbra a dolog. Az elején persze valahogyan végighallgattuk a kissé túlságosan is szakmainak tűnő monológokat William meg a másik két fickó részéről, és próbáltunk úgy tenni, mint akik értik is. Jam Victoriához hasonlóan bólogatott néha, aztán egyszer-egyszer véletlenül elröhögte magát, amikor egy-egy szót rohadt viccesnek talált, vagy Todd megjegyzésként mormogott valamit halkan az orra alatt, aztán amikor William rákérdezett, csak kedélyesen mosolyogva rávágta, hogy "semmi". Patrick mellettem persze újrakezdte az egész hintázósdit, úgyhogy amellett, hogy igenis komolyan próbáltam valamennyire komolyan venni még a szokásos, hivatalos dumát is, arra is kénytelen voltam figyelni, hogy mikor vágódik megint hanyatt. Viszont amellett, hogy szinte azonnal belelkesültem a William által felvázolt tervek miatt, a gondolataim egyfolytában csak kétségekbe ütköztek. Volt a nagy szavak közt minden: négy stúdióalbum, turnék, telt házas arénák, pénz, pénz, pénz. Én pedig ott ültem még mindig ezer százalékig bizonytalanul magamban és a terveimben a jövőre nézve - hiszen ősidők óta erről álmodtam, ezért küzdöttem fel magam idáig foggal és körömmel. De ez mind semmissé válhatott volna, ha végül úgy döntök, szeretném ezt a gyereket; akiről senki sem tudott.
- Tehát minden egyéb külsőségekről szólva - folytatta William egy minden bizonnyal drágakövekkel kirakott tollat forgatva az ujjai között, mire kissé összerázódva már vagy századszorra eszméltem fel a saját kis világomból. Nem tudtam, mit ért a "külsőségek" alatt -ha épp arra készült, hogy majd jól megmondja, hogyan kellene változtatni a stílusunkon, a kinézetünkön meg egyebeken, akkor megnézheti magát. Egy pillanat alatt felforgatjuk ezt a kibaszott kócerájt. William az eddigi széles, gusztustalanul erőltetett mosolyával fordult most felém - komolyan kezdtem azt hinni, hogy a képére fagyott az a kibaszott vigyor. - Roxy.
- Zoe - vágtam rá meglehetősen durván, mire egy pillanatra megilletődve elhallgatott. Azt hinné az ember, ha már leszerződtet egy bandát, legalább azt a négy nevet képes megjegyezni.
- Tessék?
- Zoe - ismételtem meg egy kicsivel lassabban, de ha lehet, még élesebb hangsúllyal és még keményebb tekintettel, mire Pat halkan felvihogott mellettem, Victoria felől pedig egy rendre utasító pillantást éreztem - William azonban figyelmen kívül hagyva a hangomból áradó lenézést újra elmosolyodott, és lassan bólintott egyet.
- Igen, elnézést... Zoe - kezdte elölről az egészet, én viszont ugrásra készen meredtem felé továbbra is mozdulatlanul, egyenes és unott tekintettel. Csak arra vártam, hogy tolja már az orrunk alá az aláírandó papírokat, és végre meglegyen az a rohadt lemezszerződés. A többi mind nem érdekelt - és szerintem a többiek is így voltak vele. - Ha nem tévedek, Robertsként ha nem is névről, de arcról sok helyen felismernek.
- Az anyám miatt? - kérdeztem kis fáziskéséssel reagálva, aztán felkönyökölve az asztalra kényelmesen a tenyerembe támasztottam az államat - kissé flegmára sikerülhetett a mozdulat, mert most Jamie kezdte az idióta vihogását a túloldalon. Nem is értem, miért, ő például már az elején felcsapta mindkét bakancsát az asztalra, és úgy terpeszkedett ott, mint egy kiskirály. - Ja.
- És névváltoztatáson, esetleg valamiféle művésznév felvételén nem gondolkoztál már? - A "művésznév" szó hallatán hirtelen a hideg is kirázott, őszintén szólva azonban volt valami abban, amit mondott - sikerült megfognia. Nem mintha a nevem akadályozott volna az itteni életemben, de nem volt benne semmi különleges, ráadásul pedig nem is a valódi vezetéknevem volt.
- Őszintén szólva, igen - ejtettem újra az ölembe a kezeimet, mire Todd felvonva a szemöldökét egy "valóban?" mosolyt villantott felém, Jamie pedig önmagához híven nagy zajjal lehúzta a lábait az asztallapról, és színpadiasan intve felém megeresztett egy gúnyos "mégis mire?" kiáltást. Patrick kapva az alkalmon végre hangosan felröhöghetett, és amíg Victoria megpróbálta a tekintetével csendre inteni, addig én kissé elbambulva az ablakon keresztül a távoli, hollywoodi messzeségbe halványan elmosolyodtam, és újra szólásra nyitottam a számat.
- Váczi. Váczi Zoé.
- Hogy tessék? - kérdezte a nem sokkal mögöttem ácsorgó úriember kedélyesen mosolyogva, mire hátrakapva a fejem feleszméltem a magam elé való motyogásból, és elengedve a mélységtől elválasztó falat felegyenesedtem. Az urat William Harrellnek hívták, és meglehetősen tenyérbemászó kisugárzása volt. A Capitol Records tulajdonosa volt, annak a Capitol Recordsnak, amiről éveken keresztül hallottam otthon, Hartfordban a legkülönbözőbb zenei tévéműsorokon, magazinokon és rádióadókon keresztül. Egy legendás épület legendás névadója volt, Les Paul által tervezett stúdiókkal, rengeteg sikeres és óriási számban eladott albummal és ezzel a kibaszottul csodás kilátással a legfelső emeletről, amivel most én is szembesülhettem. Ezek mellett aligha érdekelt a csávó idegesítő, hófehér vigyora, a makulátlan öltönye és a kissé túlságosan is hátranyalt haja. A Capitol Records lemezszerződést ajánlott. És pár papírdarab aláírása után ez mind a miénk lehet.
- Semmi - vigyorodtam el kedvesen, mire William halkan felnevetett, majd maga mögött összekulcsolt kezekkel a mellé lépő asszisztense felé fordította a fejét - automatikusan lehervadt az arcomról a mosoly, a felénk közeledő Jamie pedig hangosan felröhögött a gúnyos grimaszom láttán. A többiek sem voltak kevésbé lenyűgözve a hely és a tájkép láttán - Patrick egyre csak azt hajtogatta, hogy "azt a kurva kikúrt élet", Jamie pár perccel ezelőtt még kisgyerek módjára visítozott, ahogy felmászott a hatvanméteres zuhanástól elválasztó korlátra, Todd pedig szokásához híven sokat sejtetően vigyorgott, és szüntelenül pöfékelte a füstöt a meleg, napsütötte levegőbe. Victoria, a menedzserünk, halkan mosolyogva folytatott valami minden bizonnyal értelmes és kedélyes csevegést a pár öltönyös úriemberrel, akik a tárgyalásunkat vezették, én pedig aránylag csendben örülve a fejemnek jártam lassan körbe a kör alakú épület legfelső teraszát. Soha nem voltam még ilyen magas, gazdag, csillogó és modern helyen azelőtt. Valami ilyesmi érzés lehetett igazán sikeresnek lenni.
- Fasza, mi? - vigyorgott a fogai közé szorított cigivel a szájában Jam, mire újra szélesen elmosolyodva bólintottam egyet; aztán azonnal le is hervadt a mosoly az arcomról, amikor Jamie hirtelen a lábam alá nyúlva felkapott, és a mozdulataiból ítélve lendületet vett, hogy egy könnyed és elegáns karlendítéssel lehajítson a tizenharmadik emeletről. Erősen megkapaszkodtam a nyakában a hirtelen rámtörő ijedtség miatt - persze csak poénkodott, és az utolsó pillanatban erősen magához szorítva visszarántott a korlát fölött, de komolyan a frászt hozta rám. Teljesen bolond a gyerek, néha frankón halálra rémiszt.
- Hülye vagy?!
- Akkor azt hiszem, ideje leülnünk és elkezdenünk a tárgyalást - közölte továbbra is kedvesen Harrell, szinte teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy Pat majom módjára ugrál éppen a betonfalon, Jamie meg kis híján a mélybe vetett az előbb. Victoria biccentett a fejével a távolabb füstölő Todd felé, Jam meg hangosan röhögve letett a földre, miközben még mindig remegett kissé a kezem az előbbi hirtelen sokktól - ahogy az öltönyös fazonok az irodába vezető üvegajtó felé fordultak, hatalmasat rúgtam a mellettem nevetgélő Jamie lábába, mire fájdalmasan felnyögött ugyan, de akkor sem hagyta abba a röhögést, amikor egy újabb ütést kapott a gyomrába. Nagyon megérdemelte.
- Jamie, nyugodj már le a picsába - szólalt meg Todd higgadt hangon, ahogy mellénk érve kikerülte a földre rogyó, megállás nélkül röhögcsélő Jamet, aztán elpöckölte a cigijét, és kinyitva előttem az üvegajtót a derekamra simította a kezét, majd óvatosan betolt a szobába. Egy félmosollyal az arcomon lépkedtem az iroda közepét elfoglaló hatalmas, tisztán csillogó tárgyalóasztal felé - a végében William és Victoria ült, halkan és meglehetősen erőltetett vigyorral társalogva, mellettük Patrick terpeszkedett az egyik széken, a másik két öltönyös fazon pedig nekünk helyet hagyva távolabb foglalt helyet. Egy grimaszt villantva Pat felé elegánsan elfoglaltam a mellette lévő széket, mire ő hangosan felnevetett, és fél lábával megtámasztva magát az asztal szélén hintázni kezdett. Vészesen inogott az egész szék, ahogy hátradőlt, de inkább nem szóltam semmit. Majd rájön.
A Capitol Records tárgyalóterme foglalta el szinte az egész legfelső szintet - volt egy olyan sejtésem, hogy kifejezetten a hozzánk hasonló, idióta kölykök elképesztésére és lenyűgözésére szervezték ebbe az irodába a lemezszerződések tárgyalását. Körben mindehol hatalmas ablakokon áramlott be a kinti, meleg napfény, a világosság pedig beborította az egész termet; a méregdrága, lakozott fabútorokat, a legmodernebb technikával felszerelt irodai gépeket. A falnál bőrfotelek álltak, előttük egy szintén értékesnek tűnő, üveg dohányzóasztalkával, a falat pedig bekeretezett és dedikált arany- és platinalemezek meg képek borították. Pár zöld növény, egy-két tutira sok pénzt érő, csicsás díj és dísz és rengeteg, rengeteg modern cucc. Még a lábunk alatt lévő padlószőnyeg is a legpuhább és legkényelmesebb szőnyegnek tűnt, amit ember valaha látott - egyszóval méregdrága, letisztult és undorítóan gyönyörű hely volt. Az első gondolatom az iroda láttán rögtön az volt, hogy a srácok ezt biztosan pár perc alatt szétkapnák. Izzy tuti ellopna valami tűzőgépet, hamutartót, vagy ilyesmit, Steven az első pillanatban leverne "véletlenül" minden egyes szart a polcról, Slash meg a bőrkanapén fetrengene és nyögdécselne elégedetlenül. Duff végignézegetné a falon lógó lemezeket, és tuti olyan kérdésekkel bombázná az öltönyös tagokat, hogy "mi az a Pink Floyd?" meg "ezért mennyit adnának a zaciban?", csak hogy húzza az agyukat, Axl pedig már régen direkt telefüstölte volna az egész helyet.
Akaratlanul is szélesen elmosolyodtam a gondolatra, a következő pillanatban pedig hirtelen kaptam oldalra a fejem a mellettem hallatszódó hatalmas puffanásra - Pat időközben teljesen elvesztette az egyensúlyát, és minden kapaszkodó híján egy pillanat alatt hanyatt vágódott a sötét padlószőnyegen a székével együtt. Azonnal kitört belőlem és velem egy időben a teraszajtón becsörtető Jamből is a hangos röhögés, majd a velünk szemben terpeszkedő, az arcát a tenyerébe temető Todd is halkan elnevette magát - amíg egyébként William meg a másik két fickó úgy kapták oda a tekintetüket és bámultak felénk rezzenéstelen arccal, mintha a leghatalmasabb idióták lennénk, akiket valaha a hátán hordott a Föld. Minden erőmmel próbáltam visszatartani az egyre csak kikívánkozó röhögést a szerencsétlenül földön heverő Patrick láttán, végül pedig ezt fontosabbnak tartottam, mint felsegíteni szegény gyereket, és mindkét tenyeremet erősen a számra tapasztva inkább csak némán rázkódó vállakkal fordultam vissza az asztal felé - elvégre ez eddigi életünk legkomolyabb és legjelentősebb tárgyalása volt, amit az eddiginél már nem is baromkodhattunk volna el jobban. Persze rajtam, a mosolyát a kezével takaró Toddon és a felénk szúrós és rendre parancsoló pillantásokat küldő Victorián kívül ez senkit nem érdekelt; Jamie például az egész épületben visszhangzó röhögéssel, előregörnyedve botladozott a Todd és az egyik rémült tekintetű úr között maradt üres székhez, és meg kellett támaszkodnia, hogy ne essen megint pofára a hangos vonyítástól. Patrick szinte büszkén vigyorogva tápászkodott fel gyorsan, aztán felállítva a széket újra helyet foglalt rajta, és megpróbált valamiféle komoly arcot erőltetni magára, amíg mi körülötte szó szerint fulladoztunk a visszafojtott röhögéstől. Már komolyan alig kaptam levegőt, és legszívesebben az asztalt csapkodtam volna Jam idióta, már-már visító nevetésének hallatán - Victoria valószínűleg legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna a gurulós székével együtt, William pedig egészen biztosan komolyan átgondolta, hogy valóban érdemes-e velünk szerződést kötnie. Igen, tényleg így nyitottuk az első lemezszerződésünk tárgyalását.
És ezután sem fordult sokkal komolyabbra a dolog. Az elején persze valahogyan végighallgattuk a kissé túlságosan is szakmainak tűnő monológokat William meg a másik két fickó részéről, és próbáltunk úgy tenni, mint akik értik is. Jam Victoriához hasonlóan bólogatott néha, aztán egyszer-egyszer véletlenül elröhögte magát, amikor egy-egy szót rohadt viccesnek talált, vagy Todd megjegyzésként mormogott valamit halkan az orra alatt, aztán amikor William rákérdezett, csak kedélyesen mosolyogva rávágta, hogy "semmi". Patrick mellettem persze újrakezdte az egész hintázósdit, úgyhogy amellett, hogy igenis komolyan próbáltam valamennyire komolyan venni még a szokásos, hivatalos dumát is, arra is kénytelen voltam figyelni, hogy mikor vágódik megint hanyatt. Viszont amellett, hogy szinte azonnal belelkesültem a William által felvázolt tervek miatt, a gondolataim egyfolytában csak kétségekbe ütköztek. Volt a nagy szavak közt minden: négy stúdióalbum, turnék, telt házas arénák, pénz, pénz, pénz. Én pedig ott ültem még mindig ezer százalékig bizonytalanul magamban és a terveimben a jövőre nézve - hiszen ősidők óta erről álmodtam, ezért küzdöttem fel magam idáig foggal és körömmel. De ez mind semmissé válhatott volna, ha végül úgy döntök, szeretném ezt a gyereket; akiről senki sem tudott.
- Tehát minden egyéb külsőségekről szólva - folytatta William egy minden bizonnyal drágakövekkel kirakott tollat forgatva az ujjai között, mire kissé összerázódva már vagy századszorra eszméltem fel a saját kis világomból. Nem tudtam, mit ért a "külsőségek" alatt -ha épp arra készült, hogy majd jól megmondja, hogyan kellene változtatni a stílusunkon, a kinézetünkön meg egyebeken, akkor megnézheti magát. Egy pillanat alatt felforgatjuk ezt a kibaszott kócerájt. William az eddigi széles, gusztustalanul erőltetett mosolyával fordult most felém - komolyan kezdtem azt hinni, hogy a képére fagyott az a kibaszott vigyor. - Roxy.
- Zoe - vágtam rá meglehetősen durván, mire egy pillanatra megilletődve elhallgatott. Azt hinné az ember, ha már leszerződtet egy bandát, legalább azt a négy nevet képes megjegyezni.
- Tessék?
- Zoe - ismételtem meg egy kicsivel lassabban, de ha lehet, még élesebb hangsúllyal és még keményebb tekintettel, mire Pat halkan felvihogott mellettem, Victoria felől pedig egy rendre utasító pillantást éreztem - William azonban figyelmen kívül hagyva a hangomból áradó lenézést újra elmosolyodott, és lassan bólintott egyet.
- Igen, elnézést... Zoe - kezdte elölről az egészet, én viszont ugrásra készen meredtem felé továbbra is mozdulatlanul, egyenes és unott tekintettel. Csak arra vártam, hogy tolja már az orrunk alá az aláírandó papírokat, és végre meglegyen az a rohadt lemezszerződés. A többi mind nem érdekelt - és szerintem a többiek is így voltak vele. - Ha nem tévedek, Robertsként ha nem is névről, de arcról sok helyen felismernek.
- Az anyám miatt? - kérdeztem kis fáziskéséssel reagálva, aztán felkönyökölve az asztalra kényelmesen a tenyerembe támasztottam az államat - kissé flegmára sikerülhetett a mozdulat, mert most Jamie kezdte az idióta vihogását a túloldalon. Nem is értem, miért, ő például már az elején felcsapta mindkét bakancsát az asztalra, és úgy terpeszkedett ott, mint egy kiskirály. - Ja.
- És névváltoztatáson, esetleg valamiféle művésznév felvételén nem gondolkoztál már? - A "művésznév" szó hallatán hirtelen a hideg is kirázott, őszintén szólva azonban volt valami abban, amit mondott - sikerült megfognia. Nem mintha a nevem akadályozott volna az itteni életemben, de nem volt benne semmi különleges, ráadásul pedig nem is a valódi vezetéknevem volt.
- Őszintén szólva, igen - ejtettem újra az ölembe a kezeimet, mire Todd felvonva a szemöldökét egy "valóban?" mosolyt villantott felém, Jamie pedig önmagához híven nagy zajjal lehúzta a lábait az asztallapról, és színpadiasan intve felém megeresztett egy gúnyos "mégis mire?" kiáltást. Patrick kapva az alkalmon végre hangosan felröhöghetett, és amíg Victoria megpróbálta a tekintetével csendre inteni, addig én kissé elbambulva az ablakon keresztül a távoli, hollywoodi messzeségbe halványan elmosolyodtam, és újra szólásra nyitottam a számat.
- Váczi. Váczi Zoé.
1986. január 17. du. 9:04 Clark St, West Hollywood
- Anyád - jegyeztem meg halkan, de annál indulatosabban, beszólásomat konkrétan a hajkefének intézve, ami hirtelen úgy döntött, hogy még mielőtt hozzáérhetnék, hanyattveti magát a polcról, és egy nagy csattanás kíséretében a padlóra zuhan.
Gyorsan lehajolva érte inkább csak felkaptam, majd a mosdótálba dobtam, és teljesen felegyenesedve a tisztább napokat is látott tükörbe pillantottam. Őszintén, valamilyen különös oknál fogva boldognak éreztem magam - és abban a pillanatban egy kicsit izgatottnak is. Frissen kötött lemezszerződéssel a hátam mögött és egy rakat készpénzzel a kezemben hogy is érezhettem volna másképp? Az eddigi nyomorúságos - sokszor komolyan éhhalálközeli - állapot után a szerződéssel járó előleg nemcsak eddig sohasem látott, hatalmas nagybevásárlást, hanem azonnali és őrült költekezést is jelentett a számunkra. Háromezer dollár előlegben a fenséges menyországot jelentette, és nem viccelek, rögtön kihasználtam az adódó lehetőséget. A Capitol Recordstól egyenesen egy bankba mentem, hogy a csekket készpénzre váltsam, aztán fejvesztve és teli szájjal vigyorogva téptem a srácokért, hogy megmutathassam nekik - nincs ám itt több éhezés, kukázás, meg mindenféle undorító növények felzabálása az út mellől.
Szélesen elmosolyodva bámultam tovább a tükörképemet, mint egy igen degenerált idióta, aztán kissé hátrébb lépve a fejemen lévő törölközőért nyúltam, ami a vizes hajamra csavarva leginkább egy hatalmas turbánra hasonlított. Egy gyors mozdulattal lekaptam róla a törölközőt, aztán kicsit megráztam a fejem, hogy az arcomba hulló hajtincsektől valamit lássak is - őszintén, a tükörbe pillantva kifejezetten tetszett a látvány. Bár nem igazán tudtam volna megindokolni, hogy miért, de szerintem valamennyire magától értetődőnek tűnik, hogy olyan rengeteg pénzzel a kezemben végre mindent képes voltam megvenni, amire eddig szó szerint gondolni sem mertem. Vettünk persze egy raklapnyi piát, mindenkinek valami új, összefirkálni- és szaggatnivaló göncöt, egy teherautónyi kaját, száz meg száz új ékszert, fémkarkötőt, öveket, cipőket, napszemüvegeket, meg hajfestéket is. És most a tükörből nem a régi, szőke hajú, ártatlan és naiv kinézetű Zoe, hanem egy sötét hajú, pofátlan tekintetű, félig mosolygó Váczi Zoé tekintett vissza rám. A vigyorom pedig újra szélesebbre váltott.
Oké, nem mondanám, hogy barna lett a hajam, mert csak egy, vagy talán két árnyalattal váltott sötétebbre az eredetinél, de még így is mintha teljesen megváltozott volna az egész kinézetem. Sosem próbáltam meg magam elképzelni a világos, tisztaszőke tincsek nélkül, most viszont adódott egy alkalom, én pedig megragadtam - és sokkal, sokkal jobban tetszett az előzőnél. Óvatosan átfésültem a víztől kissé behullámosodott, frissen festett hajtincseket az ujjaimmal, és egyértelműen megállapítottam magamban, hogy megérte annyit baszakodni vele. Fogalmam sincs, hogyan fogalmazzak, de valamiért erősebbnek, vagy kicsit határozottabb kinézetűnek éreztem magam - talán mert már rohadtul elegem volt a kislányos világosszőkéből, vagy mert a sötétebbre váltott hajam így jóval erősebb kontrasztot alkotott az éghajlat ellenére még mindig teljesen világos bőrömmel. Mindenesetre nem akarok közhelyekkel hányingert okozni, de kicsit mintha megújultam volna. És ez azért rámfért.
Hirtelen kinyílt a fürdőszoba ajtaja egy hangos rúgás hatására, Duff kócos feje pedig szinte ugyanabban a pillanatban tűnt fel mögötte, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Óvatosan behajtotta maga mögött az ajtót, mire a tévé nagyszobából beszűrődő zaja újra elhalkult, aztán közelebb lépett - nem fordultam meg, de minden egyes mozdulatát és arckifejezését követtem a szememmel a tükörből. Persze nem vallottam volna be, de nagyon is érdekelt, hogyan tetszik neki. Lassan végigmért, ahogy egyre közelebb lépett, aztán mögöttem megállva felemelte a kezét, és az ujjai közé véve pár kissé nedves hajtincset alaposan végigtanulmányozta őket. A szokásos pimasz félmosoly jelent meg az arcán, még a lámpa halványan pislákoló fényénél is tisztán láttam - a mosolyom így önkéntelenül is széles vigyorra váltott, és szó nélkül álltam a tükörben a szorosan fölém magasodó punk arcomra tévedő tekintetét. Le sem véve a vidáman csillogó tekintetét az enyémről óvatosan végigfuttatta az ujjait az egész hajhosszomon, majd a vállamnál megállapodva irányt változtatott, és fél karját a nyakam köré fonva előrehajolt hozzám.
- Dögös vagy - mormogta a szokásos pofátlan hangsúllyal halkan, miután még közelebb hajolva súrolta az ajkaival az arcomat, mire akaratlanul is elröhögtem magam. Szorosan ölelt magához, így halványan, de éreztem az enyémhez hasonlóan felgyorsuló szívverését - azt hiszem, ezt vehetem pozitív reakciónak.
- Szóval tetszik?
- Aha - mosolygott továbbra is azzal a sokat sejtető félmosollyal, amikor a tükörképéről elkapva a tekintetemet inkább felé fordítottam az arcom - miliméterek választottak el tőle, és igazán nem bántam. - Olyan vagy, mint valami holland libapásztorlány.
- Mi van? - röhögtem fel hangosan Duff profi hasonlatának hallatán, ő viszont csak ugyanolyan félvigyorral bámult tovább - néha halál komolyan elgondolkodom, hogy az agyának mely pontjából származhatnak ezek a teljesen random és idióta gondolatai. Merthogy semmi logikus párhuzamot nem tudtam volna vonni egy holland libapásztor és saját magam között, az teljesen biztos.
- Vagy mint aki épp indul a rétre virágot szedni.
- Mert? - ez volt az egyetlen szó, amit válaszként ki tudtam nyögni a lassan rámtörő röhögőgörcs közepette, de nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom az előbbi faszságok indoklását is. Duff még mindig szorosan magához ölelve csak rántott egyet a vállán, aztán a nyakamba fúrta az arcát, és fojtott hangon úgy válaszolt.
- Nemtom', olyan világos a bőröd a hajadhoz, meg az arcod is ilyen piros...
- Mert meleg van - pillantottam le rá csendes mosolygásra halkulva, Duffal meg nyilván elszaladt a fantáziája, mert szerintem halálkomolyan gondolva az előbbi érveit felém emelte az arcát, és úgy folytatta.
- Jó, én csak azt mondom, hogy ha két copfba lenne fonva a hajad, úgy néznél ki, mint egy pásztor.
Szélesen elmosolyodva bámultam tovább a tükörképemet, mint egy igen degenerált idióta, aztán kissé hátrébb lépve a fejemen lévő törölközőért nyúltam, ami a vizes hajamra csavarva leginkább egy hatalmas turbánra hasonlított. Egy gyors mozdulattal lekaptam róla a törölközőt, aztán kicsit megráztam a fejem, hogy az arcomba hulló hajtincsektől valamit lássak is - őszintén, a tükörbe pillantva kifejezetten tetszett a látvány. Bár nem igazán tudtam volna megindokolni, hogy miért, de szerintem valamennyire magától értetődőnek tűnik, hogy olyan rengeteg pénzzel a kezemben végre mindent képes voltam megvenni, amire eddig szó szerint gondolni sem mertem. Vettünk persze egy raklapnyi piát, mindenkinek valami új, összefirkálni- és szaggatnivaló göncöt, egy teherautónyi kaját, száz meg száz új ékszert, fémkarkötőt, öveket, cipőket, napszemüvegeket, meg hajfestéket is. És most a tükörből nem a régi, szőke hajú, ártatlan és naiv kinézetű Zoe, hanem egy sötét hajú, pofátlan tekintetű, félig mosolygó Váczi Zoé tekintett vissza rám. A vigyorom pedig újra szélesebbre váltott.
Oké, nem mondanám, hogy barna lett a hajam, mert csak egy, vagy talán két árnyalattal váltott sötétebbre az eredetinél, de még így is mintha teljesen megváltozott volna az egész kinézetem. Sosem próbáltam meg magam elképzelni a világos, tisztaszőke tincsek nélkül, most viszont adódott egy alkalom, én pedig megragadtam - és sokkal, sokkal jobban tetszett az előzőnél. Óvatosan átfésültem a víztől kissé behullámosodott, frissen festett hajtincseket az ujjaimmal, és egyértelműen megállapítottam magamban, hogy megérte annyit baszakodni vele. Fogalmam sincs, hogyan fogalmazzak, de valamiért erősebbnek, vagy kicsit határozottabb kinézetűnek éreztem magam - talán mert már rohadtul elegem volt a kislányos világosszőkéből, vagy mert a sötétebbre váltott hajam így jóval erősebb kontrasztot alkotott az éghajlat ellenére még mindig teljesen világos bőrömmel. Mindenesetre nem akarok közhelyekkel hányingert okozni, de kicsit mintha megújultam volna. És ez azért rámfért.
Hirtelen kinyílt a fürdőszoba ajtaja egy hangos rúgás hatására, Duff kócos feje pedig szinte ugyanabban a pillanatban tűnt fel mögötte, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Óvatosan behajtotta maga mögött az ajtót, mire a tévé nagyszobából beszűrődő zaja újra elhalkult, aztán közelebb lépett - nem fordultam meg, de minden egyes mozdulatát és arckifejezését követtem a szememmel a tükörből. Persze nem vallottam volna be, de nagyon is érdekelt, hogyan tetszik neki. Lassan végigmért, ahogy egyre közelebb lépett, aztán mögöttem megállva felemelte a kezét, és az ujjai közé véve pár kissé nedves hajtincset alaposan végigtanulmányozta őket. A szokásos pimasz félmosoly jelent meg az arcán, még a lámpa halványan pislákoló fényénél is tisztán láttam - a mosolyom így önkéntelenül is széles vigyorra váltott, és szó nélkül álltam a tükörben a szorosan fölém magasodó punk arcomra tévedő tekintetét. Le sem véve a vidáman csillogó tekintetét az enyémről óvatosan végigfuttatta az ujjait az egész hajhosszomon, majd a vállamnál megállapodva irányt változtatott, és fél karját a nyakam köré fonva előrehajolt hozzám.
- Dögös vagy - mormogta a szokásos pofátlan hangsúllyal halkan, miután még közelebb hajolva súrolta az ajkaival az arcomat, mire akaratlanul is elröhögtem magam. Szorosan ölelt magához, így halványan, de éreztem az enyémhez hasonlóan felgyorsuló szívverését - azt hiszem, ezt vehetem pozitív reakciónak.
- Szóval tetszik?
- Aha - mosolygott továbbra is azzal a sokat sejtető félmosollyal, amikor a tükörképéről elkapva a tekintetemet inkább felé fordítottam az arcom - miliméterek választottak el tőle, és igazán nem bántam. - Olyan vagy, mint valami holland libapásztorlány.
- Mi van? - röhögtem fel hangosan Duff profi hasonlatának hallatán, ő viszont csak ugyanolyan félvigyorral bámult tovább - néha halál komolyan elgondolkodom, hogy az agyának mely pontjából származhatnak ezek a teljesen random és idióta gondolatai. Merthogy semmi logikus párhuzamot nem tudtam volna vonni egy holland libapásztor és saját magam között, az teljesen biztos.
- Vagy mint aki épp indul a rétre virágot szedni.
- Mert? - ez volt az egyetlen szó, amit válaszként ki tudtam nyögni a lassan rámtörő röhögőgörcs közepette, de nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom az előbbi faszságok indoklását is. Duff még mindig szorosan magához ölelve csak rántott egyet a vállán, aztán a nyakamba fúrta az arcát, és fojtott hangon úgy válaszolt.
- Nemtom', olyan világos a bőröd a hajadhoz, meg az arcod is ilyen piros...
- Mert meleg van - pillantottam le rá csendes mosolygásra halkulva, Duffal meg nyilván elszaladt a fantáziája, mert szerintem halálkomolyan gondolva az előbbi érveit felém emelte az arcát, és úgy folytatta.
- Jó, én csak azt mondom, hogy ha két copfba lenne fonva a hajad, úgy néznél ki, mint egy pásztor.
- Hát te teljesen hülye vagy - közöltem vele higgadtan, megvárva, hogy biztosan az enyémbe fúródjon a még mindig vidáman csillanó, zöld tekintete, mire Duff hangosan felnevetett, én pedig a mosolyomat visszafojtva kibontakoztam karjai öleléséből, és a mosdótálba dobott hajkeféért nyúltam. A szőke hátrébb állt, majd még mindig halkan röhögve a vécéhez lépett, hogy lehajtva a tetejét ráülhessen, és könyökével a térdén támaszkodva bámulhasson tovább a tükörből. Mindig ezt csinálta - csak nézett, egyszerűen és egyenesen, és félmosollyal az arcán várta, hogy mikor kapom végre felé a fejem megérezve magamon a pofátlanul vizslató tekintetét. És nem szólt egy szót sem, csak kissé kiszélesedett az ajkain ülő mosoly, amikor a pillantásaink találkoztak és akaratlanul is elnevettem magam. Most is ez volt - némán bámulta, ahogy a víztől behullámosodott és immár sötétszőkés hajtincseimet egyenesre fésülöm, és halványan elmosolyodott, amikor a koszfoltokkal tarkított tükörben találkozott a tekintetünk. A szívem egyetlen pillantásának a hatására is száguldozni kezdett, az önkéntelen nevetésem viszont most hamar elhalkult - szinte villámként hasított a felhőtlen gondolataim közé az az egyetlen, és igencsak súlyosnak mondható tény, amit még mindig némán magamban tartottam. Hirtelen úgy éreztem, eljött a pillanat, hogy elmondjam neki - hiszen ki tudja, mikor adódik legközelebb egy ilyen alkalom. Most valamiféle határozottságot is éreztem magamban, és tudtam, hogy biztonságban vagyok - méghozzá Duff mellett. Nem érdemli meg, hogy ilyesmiről hazudjak neki.
- Duff.
- Hm? - mormogta továbbra is a tenyerébe támasztott állal bámulva felém, nekem pedig ezúttal a hirtelen izgatottságtól és rémülettől gyorsult fel a szívverésem. Gyerünk, Zoe, itt az idő, hogy elmondd. Nem fog történni semmi baj, Duff itt van melletted. Nem lesz semmi baj. Talán még örülni is fog neki - ki tudja? Tudnia kell, el kell mondanod - és erről a tükrön keresztül enyémbe fúródó tekintet hatására csak egyre jobban megbizonyosodtam. Duff, terhes vagyok. Ismételd.
- Semmi - szólaltam meg újra kissé bizonytalanul a pár másodpercnyi néma csend után - akármennyire is próbáltam előtte szólásra nyitni a szám, egy hang sem jött ki a torkomon. Fogalmam sem volt, miért - el kellett volna mondanom. Valamiért azonban a Duff ajkaira ülő újabb mosoly láttán még így is, még mindig biztonságban éreztem magam. Habár az előbb nyilvánvalóan teljesen berezeltem, és persze teljesen idiótának is éreztem magam.
A következő pillanatban egy eszméletlen hangos robaj zökkentett ki a gondolataimból, mire a tükörről hirtelen a fürdőszobaajtó felé kaptam a fejem - természetesen a nagyszoba felől jött a csattanás, honnan máshonnan. Duff szinte automatikusan röhögte el magát, én pedig újra ledobtam a kezemben lévő hajkefét, és rosszat sejtve pillantottam a punk felé.
- Ez meg mi a franc volt?
- Steven biztos leverte véletlenül a tévét.
- Vagy Axl megint azt játssza, hogy vak - vágtam rá rögtön, mire Duff az azonnal beugró emlékkép hatására az előzőnél is hangosabban felnevetett, én pedig halkan vigyorogva léptem az ajtóhoz, hogy megnézzem, már megint mit műveltek ezek az őrültek.
Ahogy kiléptem a lámpafénytől világos szobába, a fürdő fülledt és párás levegője után azonnal megcsapott a nyitott erkélyajtón beáramló késő esti, hűvös levegő - akaratlanul is elmosolyodtam az elsőnek megpillantott Slash láttán, aki hanyatt feküdt az ágyon, és a végéről lelógatva a fejét az arca felé villogó, max hangerőn üvöltő tévét bámulta. Aztán azonnal siklott is tovább a tekintetem, már automatikusan keresve az előbbi robbanásszerű hang forrását. Persze még mielőtt megmozdulhattam volna, máris felém kapták a fejüket, és csak úgy repültek felém az elismerő hujjogások, Izzy meg két ujját a szájába véve még fütyült is egy éleset.
- Ééé, barna a hajad! - kiáltotta felém kissé elfojtott hangon, de annál lelkesebben a fejét megemelő Slash, mire elröhögve magam csípőre tettem a kezem - az engem kikerülő Duff szinte automatikusan kapta fel az előbb ott hagyott üveg sörét a földről, majd Slash mellett meg sem állva egyszerűen csak erőteljesen arcon csapta.
- Ez sötétszőke, te fasz - javította ki egy valamicske gúnnyal a hangjában, mire mindenki hangosan felröhögött, Slash meg felfelé meglendítve a lábát megpróbálkozott az előtte elhaladó Duff pofán rúgásával, a punk a következő pillanatban azonban már a kanapénál is termett, és kedvesen arrébb lökve a békésen ücsörgő Desit levetette magát. Szinte észrevétlenül megrázva a fejem csúsztattam inkább tovább a tekintetem - és azonnal meg is állapodtam az ágy mellett nadrág nélkül guggoló Steve-en, aki éppen az előtte heverő cuccokat próbálta minél gyorsabban visszapakolni az eredeti helyükre, az éjjeliszekrényre. Leesett az éjjelilámpa, egy véletlenül ottfelejtett váliumos doboz, pár odahajított kép és toll, meg nem mellékesen a telefon is. Amit amúgy valahogyan vezetékestül rántott ki a falból.
- Mi a jó istent csináltál? - nevettem el magam akaratlanul is, ahogy mellé lépve kivettem a kezéből az éjjelilámpát, és látszólag sértetlenül visszatettem a helyére. Steven ártatlanul vigyorgott rám felfelé, és már láttam a szemében, hogy a megfelelő magyarázaton pörög az agya, mert nem akar kikapni.
- Hát az úúgy vooolt - üvöltötte segítségképpen Axl a szoba másik végéből, szinte le sem véve a szemét a tévé képernyőjéről, mire Izzyvel és Slash-sel együtt felröhögtem, Axl pedig azonnal beleivott a kezében lévő kólásüvegbe, és kábé egy levegővel el is tüntette a felét. Steven meg továbbra is teljesen vétlenül vigyorgott felém.
- Az úgy volt, hogy az ágyon álltam - kezdte tárgyilagosan és látszólag teljesen határozottan, mire összefonva magam előtt a karjaimat bólintottam.
- Igen.
- És éppen mutattam, hogy milyen profi karaterúgásokat tudok. És akkor Izzy mondta, hogy ez egy kalap szar, mutassak egy pörgőrúgást.
- Kuss a neved - vágta rá a Desi lábánál terpeszkedő Izzy a tőle megszokott haláli nyugalommal, két korty sör között, hátával a kanapét támasztva, mire a homlokomhoz emelve a kezem inkább csak hitetlenül elröhögtem magam, és már nem is voltam kíváncsi a sztori többi részére. Éppen elég volt ennyit hallanom.
- Gratulálok. És a telefont is lekúrtad a földre.
- De nézd, jól van - emelte fel Steven a padlóról az említett tárgyat, és hogy bizonyítsa az igazát, még fel is tápászkodott, hogy az orrom alá nyomhassa. Igazából tényleg nem volt semmi baja, és akkor sem tudtam volna haragudni a teli szájjal vigyorgó kis Adlerre, ha akartam volna - kivéve a kezéből a telefont csak mosolyogva megráztam a fejem, mire ő továbbra is vigyorogva ott hagyott, mint aki jól végezte a dolgát, én pedig visszadugtam a telefonkábelt a konnektorba, és nagyjából mindent visszarendeztem a helyére. Remélem, nem éppen az előbb akart valaki felhívni a hírrel, hogy lottómilliomos lettem. Bár a ma kapott előleggel máris kőgazdagnak éreztem magam.
Ez pedig meglátszott már csak a szobán is; a szokásos rendetlenségre most rátett egy lapáttal a rengeteg, délelőtt vásárolt kaja kiürült doboza vagy zacskója, pár teljesen felélt pizzásdoboz, két karton sör a sarokban, és máris megszámlálhatatlan mennyiségű üres üveg a földön szerteszét. Most azonban ezek főleg kólásüvegek voltak, a megszokott literszámra vedelt sör, vodka meg whisky helyett - egészen szokatlan is volt számomra a látvány. A srácok viszont tudatosan fogták vissza magukat, ugyanis másnap volt esedékes egy fontos jelenésük a Roxyban, amiről már akkor is úgy gondoltam, hogy az eddigi leghatalmasabb bulijuk kerekedhet belőle - és mivel kimondatlanul ugyan, de nyilván nekik is fontos volt a dolog, ma úgy döntöttek, hogy ráérünk a lemezszerződésem ünneplésével és a "kibebaszott nagy" bulit eltolva ma este inkább csak csendben szórakozzunk. Nekem pedig nem volt semmi kifogásom ez ellen - nem csak mert próbáltam kerülni minden alkoholtartalmú ital érintését is, de tényleg szükségem volt egy kis pihenésre, és ezzel szerintem nem voltam egyedül. Meg rettenetesen jó érzés volt végre a többiekkel lenni.
- Aúú, anyád - hörgött fel fájdalmasan Slash, miután egy hirtelen mozdulattal az ágyra, és félig talán rá is vetettem magam - a vigyoromat visszafojtva másztam le róla, aztán figyelmen kívül hagyva a kissé túljátszott halálhörgését követtem a bongyor példáját, és hanyatt fekve lelógattam a fejem az ágy széléről, hogy láthassam, amit ő is lát. Hát, fogalmam sincs, Slash számára hogy volt élvezhető a Szupercsapat fejjel lefelé, de őszintén szólva meg sem próbáltam megérteni. Csak elvigyorodva kaptam felé a fejem, majd megvárva, hogy ő is felém fordítsa az arcát halkan elnevettem magam az értetlen tekintete láttán, aztán hallgattam tovább a többiek a tévéből üvöltő Szupercsapatnak címezett, idióta megjegyzéseit meg beszólásait. A mindenhonnan érkező cigifüstöt egy pillanat alatt kifújta a szobából az erkélyajtón át néha fújdogáló, késő esti szellő, a hollywoodi utcazajt pedig elnyomta a fel-felharsogó hatalmas röhögés, pár értelmetlen és hülye vita meg ordibálás, meg persze a Szupercsapat. Néha repült felém egy darab chips, vagy maradék pizzaszelet, tonnaszámra zabáltuk az egészségesebbnél egészségesebb kajákat és literszámra fogyott a Coca-Cola. Slash nem volt képes befogni a pofáját, annak ellenére sem, hogy fejjel leffelé lógott, Izzy pedig szünet nélkül oltotta le folyamatosan. Steven a lábunknál vergődött az ágyon, és néha elordította magát, hogy "kuss má'", mert ő volt az egyetlen, aki tényleg nézte is a sorozatot. Duff eleinte csendben füstölt, aztán egyszer csak szokás szerint ismét összeveszett valami baromságon Axllel, és megint ment a dobálózás, rugdosódás, pofáncsapkodás és artikulálatlan, röhögéssel kevert ordibálás. Desi befonta az előtte ücsörgő Izzy haját, én pedig szélesen vigyorogva ücsörögtem az ágy sarkában egy kinyúlt pólóban és egy bő rövidnadrágban, sötét hajjal, pizzát zabálva, néha visszadobálva a Duffék felől repülő szemeteket, és az agyam egy eldugott sarkában motoszkáló sötét gondolatok ellenére sem lehettem volna boldogabb.
- Duff.
- Hm? - mormogta továbbra is a tenyerébe támasztott állal bámulva felém, nekem pedig ezúttal a hirtelen izgatottságtól és rémülettől gyorsult fel a szívverésem. Gyerünk, Zoe, itt az idő, hogy elmondd. Nem fog történni semmi baj, Duff itt van melletted. Nem lesz semmi baj. Talán még örülni is fog neki - ki tudja? Tudnia kell, el kell mondanod - és erről a tükrön keresztül enyémbe fúródó tekintet hatására csak egyre jobban megbizonyosodtam. Duff, terhes vagyok. Ismételd.
- Semmi - szólaltam meg újra kissé bizonytalanul a pár másodpercnyi néma csend után - akármennyire is próbáltam előtte szólásra nyitni a szám, egy hang sem jött ki a torkomon. Fogalmam sem volt, miért - el kellett volna mondanom. Valamiért azonban a Duff ajkaira ülő újabb mosoly láttán még így is, még mindig biztonságban éreztem magam. Habár az előbb nyilvánvalóan teljesen berezeltem, és persze teljesen idiótának is éreztem magam.
A következő pillanatban egy eszméletlen hangos robaj zökkentett ki a gondolataimból, mire a tükörről hirtelen a fürdőszobaajtó felé kaptam a fejem - természetesen a nagyszoba felől jött a csattanás, honnan máshonnan. Duff szinte automatikusan röhögte el magát, én pedig újra ledobtam a kezemben lévő hajkefét, és rosszat sejtve pillantottam a punk felé.
- Ez meg mi a franc volt?
- Steven biztos leverte véletlenül a tévét.
- Vagy Axl megint azt játssza, hogy vak - vágtam rá rögtön, mire Duff az azonnal beugró emlékkép hatására az előzőnél is hangosabban felnevetett, én pedig halkan vigyorogva léptem az ajtóhoz, hogy megnézzem, már megint mit műveltek ezek az őrültek.
Ahogy kiléptem a lámpafénytől világos szobába, a fürdő fülledt és párás levegője után azonnal megcsapott a nyitott erkélyajtón beáramló késő esti, hűvös levegő - akaratlanul is elmosolyodtam az elsőnek megpillantott Slash láttán, aki hanyatt feküdt az ágyon, és a végéről lelógatva a fejét az arca felé villogó, max hangerőn üvöltő tévét bámulta. Aztán azonnal siklott is tovább a tekintetem, már automatikusan keresve az előbbi robbanásszerű hang forrását. Persze még mielőtt megmozdulhattam volna, máris felém kapták a fejüket, és csak úgy repültek felém az elismerő hujjogások, Izzy meg két ujját a szájába véve még fütyült is egy éleset.
- Ééé, barna a hajad! - kiáltotta felém kissé elfojtott hangon, de annál lelkesebben a fejét megemelő Slash, mire elröhögve magam csípőre tettem a kezem - az engem kikerülő Duff szinte automatikusan kapta fel az előbb ott hagyott üveg sörét a földről, majd Slash mellett meg sem állva egyszerűen csak erőteljesen arcon csapta.
- Ez sötétszőke, te fasz - javította ki egy valamicske gúnnyal a hangjában, mire mindenki hangosan felröhögött, Slash meg felfelé meglendítve a lábát megpróbálkozott az előtte elhaladó Duff pofán rúgásával, a punk a következő pillanatban azonban már a kanapénál is termett, és kedvesen arrébb lökve a békésen ücsörgő Desit levetette magát. Szinte észrevétlenül megrázva a fejem csúsztattam inkább tovább a tekintetem - és azonnal meg is állapodtam az ágy mellett nadrág nélkül guggoló Steve-en, aki éppen az előtte heverő cuccokat próbálta minél gyorsabban visszapakolni az eredeti helyükre, az éjjeliszekrényre. Leesett az éjjelilámpa, egy véletlenül ottfelejtett váliumos doboz, pár odahajított kép és toll, meg nem mellékesen a telefon is. Amit amúgy valahogyan vezetékestül rántott ki a falból.
- Mi a jó istent csináltál? - nevettem el magam akaratlanul is, ahogy mellé lépve kivettem a kezéből az éjjelilámpát, és látszólag sértetlenül visszatettem a helyére. Steven ártatlanul vigyorgott rám felfelé, és már láttam a szemében, hogy a megfelelő magyarázaton pörög az agya, mert nem akar kikapni.
- Hát az úúgy vooolt - üvöltötte segítségképpen Axl a szoba másik végéből, szinte le sem véve a szemét a tévé képernyőjéről, mire Izzyvel és Slash-sel együtt felröhögtem, Axl pedig azonnal beleivott a kezében lévő kólásüvegbe, és kábé egy levegővel el is tüntette a felét. Steven meg továbbra is teljesen vétlenül vigyorgott felém.
- Az úgy volt, hogy az ágyon álltam - kezdte tárgyilagosan és látszólag teljesen határozottan, mire összefonva magam előtt a karjaimat bólintottam.
- Igen.
- És éppen mutattam, hogy milyen profi karaterúgásokat tudok. És akkor Izzy mondta, hogy ez egy kalap szar, mutassak egy pörgőrúgást.
- Kuss a neved - vágta rá a Desi lábánál terpeszkedő Izzy a tőle megszokott haláli nyugalommal, két korty sör között, hátával a kanapét támasztva, mire a homlokomhoz emelve a kezem inkább csak hitetlenül elröhögtem magam, és már nem is voltam kíváncsi a sztori többi részére. Éppen elég volt ennyit hallanom.
- Gratulálok. És a telefont is lekúrtad a földre.
- De nézd, jól van - emelte fel Steven a padlóról az említett tárgyat, és hogy bizonyítsa az igazát, még fel is tápászkodott, hogy az orrom alá nyomhassa. Igazából tényleg nem volt semmi baja, és akkor sem tudtam volna haragudni a teli szájjal vigyorgó kis Adlerre, ha akartam volna - kivéve a kezéből a telefont csak mosolyogva megráztam a fejem, mire ő továbbra is vigyorogva ott hagyott, mint aki jól végezte a dolgát, én pedig visszadugtam a telefonkábelt a konnektorba, és nagyjából mindent visszarendeztem a helyére. Remélem, nem éppen az előbb akart valaki felhívni a hírrel, hogy lottómilliomos lettem. Bár a ma kapott előleggel máris kőgazdagnak éreztem magam.
Ez pedig meglátszott már csak a szobán is; a szokásos rendetlenségre most rátett egy lapáttal a rengeteg, délelőtt vásárolt kaja kiürült doboza vagy zacskója, pár teljesen felélt pizzásdoboz, két karton sör a sarokban, és máris megszámlálhatatlan mennyiségű üres üveg a földön szerteszét. Most azonban ezek főleg kólásüvegek voltak, a megszokott literszámra vedelt sör, vodka meg whisky helyett - egészen szokatlan is volt számomra a látvány. A srácok viszont tudatosan fogták vissza magukat, ugyanis másnap volt esedékes egy fontos jelenésük a Roxyban, amiről már akkor is úgy gondoltam, hogy az eddigi leghatalmasabb bulijuk kerekedhet belőle - és mivel kimondatlanul ugyan, de nyilván nekik is fontos volt a dolog, ma úgy döntöttek, hogy ráérünk a lemezszerződésem ünneplésével és a "kibebaszott nagy" bulit eltolva ma este inkább csak csendben szórakozzunk. Nekem pedig nem volt semmi kifogásom ez ellen - nem csak mert próbáltam kerülni minden alkoholtartalmú ital érintését is, de tényleg szükségem volt egy kis pihenésre, és ezzel szerintem nem voltam egyedül. Meg rettenetesen jó érzés volt végre a többiekkel lenni.
- Aúú, anyád - hörgött fel fájdalmasan Slash, miután egy hirtelen mozdulattal az ágyra, és félig talán rá is vetettem magam - a vigyoromat visszafojtva másztam le róla, aztán figyelmen kívül hagyva a kissé túljátszott halálhörgését követtem a bongyor példáját, és hanyatt fekve lelógattam a fejem az ágy széléről, hogy láthassam, amit ő is lát. Hát, fogalmam sincs, Slash számára hogy volt élvezhető a Szupercsapat fejjel lefelé, de őszintén szólva meg sem próbáltam megérteni. Csak elvigyorodva kaptam felé a fejem, majd megvárva, hogy ő is felém fordítsa az arcát halkan elnevettem magam az értetlen tekintete láttán, aztán hallgattam tovább a többiek a tévéből üvöltő Szupercsapatnak címezett, idióta megjegyzéseit meg beszólásait. A mindenhonnan érkező cigifüstöt egy pillanat alatt kifújta a szobából az erkélyajtón át néha fújdogáló, késő esti szellő, a hollywoodi utcazajt pedig elnyomta a fel-felharsogó hatalmas röhögés, pár értelmetlen és hülye vita meg ordibálás, meg persze a Szupercsapat. Néha repült felém egy darab chips, vagy maradék pizzaszelet, tonnaszámra zabáltuk az egészségesebbnél egészségesebb kajákat és literszámra fogyott a Coca-Cola. Slash nem volt képes befogni a pofáját, annak ellenére sem, hogy fejjel leffelé lógott, Izzy pedig szünet nélkül oltotta le folyamatosan. Steven a lábunknál vergődött az ágyon, és néha elordította magát, hogy "kuss má'", mert ő volt az egyetlen, aki tényleg nézte is a sorozatot. Duff eleinte csendben füstölt, aztán egyszer csak szokás szerint ismét összeveszett valami baromságon Axllel, és megint ment a dobálózás, rugdosódás, pofáncsapkodás és artikulálatlan, röhögéssel kevert ordibálás. Desi befonta az előtte ücsörgő Izzy haját, én pedig szélesen vigyorogva ücsörögtem az ágy sarkában egy kinyúlt pólóban és egy bő rövidnadrágban, sötét hajjal, pizzát zabálva, néha visszadobálva a Duffék felől repülő szemeteket, és az agyam egy eldugott sarkában motoszkáló sötét gondolatok ellenére sem lehettem volna boldogabb.
1986. január 18. du. 9:38 The Roxy, Sunset Strip, West Hollywood
- Úristen, basszátok meg, tele van az egész kóceráj - csapta ki maga előtt az öltöző ajtaját Steven, az őszinte elképedést tükröző arckifejezése láttán pedig önkéntelenül is elnevettem magam. A srácok büszkén és izgatottan csillogó tekintettel kapták fel a fejüket, majd miután Steve gyermeki lelkesedéssel hallatott pár éles vijjogást, és a nagy lendületben mindent felborított, ami a keze ügyébe került, ugyanúgy folytatták, amit az előbb csináltak. Éppen a tükör előtt türelmetlenül ücsörgő Axl haját tupíroztam tökéletesre - a kissé ideges ujjdobolásából arra következtettem, hogy nem segítette ki túlságosan a felspanolt Steven idegtépő rikoltozása.
- Úristen, pofa be - üvöltötte felé hirtelen odakapva a fejét, mire kicsúszott az ujjaim közül az éppen fogott hajtincse, Steven azonnal elhallgatott, Slash meg szokásához híven most is idiótán felkacagott az üvöltözés hallatán - a szoba másik végéből hallatszó nevetése hatására én is elvigyorodtam, Axl meg "ezt nem hiszem el" tekintettel fordult vissza a tükör felé, hogy engedelmesen hagyja a haját tupíroztatni. Nyilván kibaszott boldog volt a már most előre várható teltháznak, de természetesen a feszültség is ott volt benne. És hát ilyenkor ez így nyilvánult meg.
- Mér', most nem örülsz? - kiáltotta vissza Steven az egyetlen kis kanapéra mászva, ami az egész kurva öltözőben egyedüliként árválkodott a fal mellett, aztán a kezébe kapva az odahajított dobverőket erőteljesen püfölni kezdte a maga elé képzelt légdobokat. Axl megforgatva a szemét a tekintetemet kereste a tükörben, majd miután a pillantásától halkan felröhögtem, megadóan felmorgott.
- De.
- Bemmbemmbemmbemmmm - ordította Slash a kezében lévő gitár húrjait ugyanabban az ütemben pengetve, mire egy pillanatra szüneteltetve a vörös hajkorona tupírozását hitetlenül felé fordítottam a fejem - Slash egy széken ücsörögve zúzott éppen valami nagyon kemény számot, és mivel a fejét is rázta hozzá, valószínűleg semmit nem látott a szemébe hulló göndör oroszlánsörénytől. Nem mintha ez rajtam kívül bárkit is zavart volna, Steven például még be is szállt a dalba, és a kanapé háttámláját kezdte el teljes erőbedobással ütlegelni az ütemre - persze egyáltalán nem volt szokatlan látvány, néha mégis rádöbbentem, hogy mennyi hülyeségüket nem láttam még. Izzy eközben zavartalanul fújta a füstöt az elégedetlenül kiabáló Adriana felé, aki amúgy közben sminkelni próbálta őt, Izzyt viszont a legkevésbé sem érdekelte, hogy közben a cigifüst "véletlenül Adriana arcába száll". Axl előttem halkan énekelgetni kezdett, aztán teljesen hirtelen felpattanva úgy döntött, hogy már elég jól néz ki, majd egy gyors csókot nyomva az arcomra szó nélkül is megköszönte a drága segítséget, és már el is tűnt. Mosolyogva tettem a helyére a fésűt, aztán a szobától ajtóval elválasztott kis öltöző elé léptem, és a nyitott ajtón át bepillantva a tükör fölötti, apró kis reflektorsorral megvilágított sötétségbe még szélesebben elvigyorodtam Duff láttán - épp a fekete ingje utolsó gombjait gombolta a helyére, aztán a kezei abban a pillanatban megálltak, ahogy megpillantott a tükörből. Elvigyorodva fordult felém, és elém lépett, hogy fölém magasodva lepillanthasson rám azzal a pimaszul csillogó tekintettel - szinte már automatikusan öleltem körül a derekát a kezeimmel.
- Milyen? - vigyorgott Duff egy gyors mozdulattal végigmutatva magán, mire kissé távolabb húzódva alaposan végigmértem, tetőtől talpig - igazából felőlem kisestélyi is lehetett volna rajta, akkor sem nézett volna ki rosszul. És persze pislogva párat nyugtáztam magamban, hogy eszméletlenül fest, ezt mégsem közölhettem vele csak úgy. A végén még elszállna magától.
- Egész jó.
- Egész jó? - kérdezett vissza halkan felröhögve, aztán egy hirtelen mozdulattal erősen magához vonva összeborzolta a hajam, amit már én sem állhattam meg vigyorgás nélkül.
- Figyelj, én csak azt mondom, hogy nem rossz - tettem hozzá kissé fojtott hangon, lévén Duff még mindig teljes erejéből szorított a mellkasához, és reméltem, nem tűnik fel neki túlságosan a gúnyos hangnemem - de úgyis mindegy volt, mert keresztüllátott rajtam, ráadásul jelen pillanatban a szívem is őrült módjára száguldozott, amit valószínűleg még a szomszéd szobában is hallani lehetett. Duff egy kissé lazítva a szorításán, továbbra is sokat sejtetően mosolyogva pillantott le rám, aztán mielőtt bármit is szólhattam volna, lehajolt hozzám, és egy puha csókot nyomott az ajkaimra. A térdeim azonnal elgyengültek, és a rámtörő érzés hatására egészen biztosan összeestem volna, ha Duff karjai nem tartanak - kissé eltávolodva figyelte a reakciómat, majd egy pillanat múlva újra megszüntetett minden távolságot az ajkaink között, és fél kezével a hajamba túrva még közelebb lökdösött a teljes eszméletvesztés felé. És akármennyire is kész voltam abban a pillanatban a megőrülésre, az agyam tisztábban látó és okosabbik fele most szokatlanul gyorsan emlékeztetett minden elfelejtődni készülő gondolatomra - hogy még mindig hazudok neki, meg hogy ezt most itt nem kellene folytatni, és hogy most azonnal el kell neki mondanom. - Duff.
- Mmhm - mormogta alig pár miliméterre eltávolodva tőlem, aztán a másik kezét óvatosan a derekamra csúsztatva lassan a fal felé tolva hátrálásra késztetett - akaratlanul is elmosolyodtam, amikor a támasztékot megérezve azonnal a falhoz nyomott, és szorosan a karjaiban tartva újra csókért hajolt felém. A szőke, kócos tincsei az arcába hullottak, a szemeit majdnem teljesen lehunyta, az ajkai pedig szó szerint hívogatóan csillantak meg a halvány kis fényben is - én meg egy újabb pillanatnyi elgyengülés után ismét kénytelen voltam összeszedni magam, és határozottan a mellkasára csúsztatva a kezeimet erősen eltoltam magamtól. Hű, ez eddig nem fordult elő túl gyakran.
- Duff.
- Mi? - morogta újra elégedetlenül, de nem szűnt meg újabb és újabb kísérleteket tenni az elgyengítésemre - hiszen ismert. Továbbra sem engedett a derekamat ölelő karja szorításán, ajkaival pedig újra és újra megtalálta az arcom vagy a nyakam érzékeny bőrét. És komolyan nehéznek éreztem, az agyamnak ez az idegesítő fele viszont csak nem hagyott nyugodni - úgyhogy végül ismét ellöktem, ezúttal kicsit erősebben.
- Mi-mindjárt kezdtek - fojtottam vissza az önkéntelenül előbújó vigyoromat az arckifejezése láttán, és bár próbáltam határozottnak tűnni, egyáltalán nem ezt éreztem abban a pillanatban - fogalmam sem volt, most mit kéne tennem.
- Kit érdekel?
- Téged - közöltem ellenállást nem tűrő hangon, és egyszer s mindenkorra lezárva a vitát az ismét közelítő arcába nyomtam a tenyeremet, hogy végleg eltoljam magamtól, és a szorításából kibontakozva kiszabaduljak az öleléséből. Elfojtottam egy halk nevetést a "most viccelsz velem?" tekintete láttán, de még mielőtt akármit is szólhatott volna, már ki is perdültem a szobából a többiek által keltett hangzavar és fényáradat közé. Már a belülről piszkáló gondolatok nélkül is tudtam, éppen eljött az ideje, hogy végre elmondjak neki mindent - persze nem a koncert előtt, mert azért szeretném, ha aránylag ép elmével lépne a Roxy színpadjára az ezres nagyságrendű tömeg és a rengeteg szakértői, éles tekintettel figyelő szem elé. Utána elmondom. Mindent el fogok mondani. És reménykedem a legjobbakban.
Az öltözőben a Guns szokásos, buli előtti állapota és felfordulása uralkodott - Ronnie és Danny is megjelentek pár újabb rakat piával, amik szinte azonnal gazdára is találtak, és Marc is megérkezett a videókamerájával. Ez volt a srácok első koncertje, amiről felvételt készített, szóval minden nagyon frankó volt. Ott volt Pamela és azt hiszem Gaby is, bár az időközben apróvá szűkülő öltözőben már nehéz volt megállapítani, pontosan hányan is vagyunk - Slash még mindig nagyban pengette a kezében lévő gitárt, Steven a kanapéról a székeken át mindenre ráugrált, amire tudott, és azon verte teljes erejéből az ütemet, amit csak ért. Axl néha el-eltűnt pár percre, aztán már a tükör előtt ücsörögve vigyorgott a szokásos félmosolyával az előtte magát illegető Pamre. Izzy továbbra is teljesen jól elvolt a maga kis cigijével és Adriana szándékos basztatásával, amire ismét csak sipítozást és egy-egy hitetlen röhögést kapott tőle válaszul. Tele volt minden cigifüsttel, és a tömény alkohol félreismerhetetlen szagával, a fülem pedig zsongott a hatalmas hangzavartól - máskor ez kifejezetten jó érzéssel töltött el, sőt egyáltalán fel sem tűnt. Most azonban minden üveget azzal a lendülettel adtam tovább, ahogy valaki a kezembe nyomta, és az arcomba fújt cigifüsttől is halkan köhögtem párat. Teljesen józanul és újra a szokásos gondolataimtól nyomottan most egészen máshogy érződött minden a hatalmas felforgásban - ki akartam onnan jutni, hogy csak egy kicsi friss levegőhöz juthassak, vagy hogy egyáltalán csak hallhassam a saját gondolataimat az óriási hangzavar után. Némán kibontakozva a mellettem ücsörgő Izzy karjából és a másik oldalamon nevetgélő Adriana szorításából már a kifelé vezető utat kerestem a szememmel, de szinte esélyem sem volt anélkül az ajtóhoz jutni, hogy rá ne tapossak a földön gitárral fetrengő Slash-re vagy Dannyre. Határozottan félretoltam a teljes erőbedobással ordító Steve-et az útból, és újabbat köhögtem a Ronnie által arcomba fújt füst miatt - körülöttem mindenki hangos volt, széles vigyorral szorították a foguk között a cigijüket, nevettek és ki tudja, milyen pia vagy szar hatása alatt voltak éppen. Átléptem Dannyt, aztán felemeltem a fejem, hogy átlássak a hihetetlen mennyiségű füstön - hirtelen a sötét öltözőből kilépő Duffot pillantottam meg, a kissé komor arckifejezése hatására pedig akaratlanul is megtorpantam. Erősen kivágta maga előtt a szobaához tartozó szűk és aprócska kis mosdó ajtaját, majd szinte rögtön be is csapta maga mögött - nem hallatszott ugyan a hangzavarban, de a mozdulatai egyértelműen indulatot tükröztek. És fogalmam sem volt miért. Duffot viszont ismertem; és akármi is basztatta, a koncert előtt nem nagyon választhatott más megoldást, mint a kokaint. Szóval bezárkózott a vécébe kokót szívni, és még csak nem is sejtettem, mi bántja - ahelyett azonban, hogy óvatosan benyitottam volna hozzá, egy pillanatnyi habozás után megráztam kissé a fejem, és azonnal folytatva az utamat az ajtó felé most Pamet löktem félre az útból. Ki kellett jutnom.
A friss levegőn sem volt sokkal jobb. A Roxy parkolója sötét volt, homályos és nagyon, rettenetesen hideg - megborzongva próbáltam kicsit kontrollálni a ki tudja milyen okból rámtörő, pánikhoz hasonló zihálást, és tehetetlenül fordultam körbe. Minden üres volt, az út felől hallatszott csak a szokásos, éjszakai Sunset Strip zaja és a Roxy épületéből tompán kiszűrödő, erősen dübörgő zene. Fogalmam sem volt, most mihez kezdjek - hirtelen azt kívántam, bár ne is lennék ott. Bár ne érezném magam ilyen kibaszott szarul, és bárcsak ne kellene azon rágódnom folyamatosan, hogy mit mondjak Duffnak. Vacogva húztam össze magamon a dzsekimet és szorosan összefontam magam előtt a karjaimat - a gyenge, de fagyosnak érződő szél az arcomba fújt néhány hajtincset, és a gyenge fénnyel megvilágított, sötét parkoló közepén állva leginkább sírni lett volna kedvem. De már ezer százalékig elhatároztam magam; a koncert után beszélek Duffal. Akármilyen állapotban is van éppen akkor. Az sem érdekel, ha be lesz állva, az sem, ha éppen dühös valamiért - tudnia kell, úgyhogy elmondom neki.
- Úristen, pofa be - üvöltötte felé hirtelen odakapva a fejét, mire kicsúszott az ujjaim közül az éppen fogott hajtincse, Steven azonnal elhallgatott, Slash meg szokásához híven most is idiótán felkacagott az üvöltözés hallatán - a szoba másik végéből hallatszó nevetése hatására én is elvigyorodtam, Axl meg "ezt nem hiszem el" tekintettel fordult vissza a tükör felé, hogy engedelmesen hagyja a haját tupíroztatni. Nyilván kibaszott boldog volt a már most előre várható teltháznak, de természetesen a feszültség is ott volt benne. És hát ilyenkor ez így nyilvánult meg.
- Mér', most nem örülsz? - kiáltotta vissza Steven az egyetlen kis kanapéra mászva, ami az egész kurva öltözőben egyedüliként árválkodott a fal mellett, aztán a kezébe kapva az odahajított dobverőket erőteljesen püfölni kezdte a maga elé képzelt légdobokat. Axl megforgatva a szemét a tekintetemet kereste a tükörben, majd miután a pillantásától halkan felröhögtem, megadóan felmorgott.
- De.
- Bemmbemmbemmbemmmm - ordította Slash a kezében lévő gitár húrjait ugyanabban az ütemben pengetve, mire egy pillanatra szüneteltetve a vörös hajkorona tupírozását hitetlenül felé fordítottam a fejem - Slash egy széken ücsörögve zúzott éppen valami nagyon kemény számot, és mivel a fejét is rázta hozzá, valószínűleg semmit nem látott a szemébe hulló göndör oroszlánsörénytől. Nem mintha ez rajtam kívül bárkit is zavart volna, Steven például még be is szállt a dalba, és a kanapé háttámláját kezdte el teljes erőbedobással ütlegelni az ütemre - persze egyáltalán nem volt szokatlan látvány, néha mégis rádöbbentem, hogy mennyi hülyeségüket nem láttam még. Izzy eközben zavartalanul fújta a füstöt az elégedetlenül kiabáló Adriana felé, aki amúgy közben sminkelni próbálta őt, Izzyt viszont a legkevésbé sem érdekelte, hogy közben a cigifüst "véletlenül Adriana arcába száll". Axl előttem halkan énekelgetni kezdett, aztán teljesen hirtelen felpattanva úgy döntött, hogy már elég jól néz ki, majd egy gyors csókot nyomva az arcomra szó nélkül is megköszönte a drága segítséget, és már el is tűnt. Mosolyogva tettem a helyére a fésűt, aztán a szobától ajtóval elválasztott kis öltöző elé léptem, és a nyitott ajtón át bepillantva a tükör fölötti, apró kis reflektorsorral megvilágított sötétségbe még szélesebben elvigyorodtam Duff láttán - épp a fekete ingje utolsó gombjait gombolta a helyére, aztán a kezei abban a pillanatban megálltak, ahogy megpillantott a tükörből. Elvigyorodva fordult felém, és elém lépett, hogy fölém magasodva lepillanthasson rám azzal a pimaszul csillogó tekintettel - szinte már automatikusan öleltem körül a derekát a kezeimmel.
- Milyen? - vigyorgott Duff egy gyors mozdulattal végigmutatva magán, mire kissé távolabb húzódva alaposan végigmértem, tetőtől talpig - igazából felőlem kisestélyi is lehetett volna rajta, akkor sem nézett volna ki rosszul. És persze pislogva párat nyugtáztam magamban, hogy eszméletlenül fest, ezt mégsem közölhettem vele csak úgy. A végén még elszállna magától.
- Egész jó.
- Egész jó? - kérdezett vissza halkan felröhögve, aztán egy hirtelen mozdulattal erősen magához vonva összeborzolta a hajam, amit már én sem állhattam meg vigyorgás nélkül.
- Figyelj, én csak azt mondom, hogy nem rossz - tettem hozzá kissé fojtott hangon, lévén Duff még mindig teljes erejéből szorított a mellkasához, és reméltem, nem tűnik fel neki túlságosan a gúnyos hangnemem - de úgyis mindegy volt, mert keresztüllátott rajtam, ráadásul jelen pillanatban a szívem is őrült módjára száguldozott, amit valószínűleg még a szomszéd szobában is hallani lehetett. Duff egy kissé lazítva a szorításán, továbbra is sokat sejtetően mosolyogva pillantott le rám, aztán mielőtt bármit is szólhattam volna, lehajolt hozzám, és egy puha csókot nyomott az ajkaimra. A térdeim azonnal elgyengültek, és a rámtörő érzés hatására egészen biztosan összeestem volna, ha Duff karjai nem tartanak - kissé eltávolodva figyelte a reakciómat, majd egy pillanat múlva újra megszüntetett minden távolságot az ajkaink között, és fél kezével a hajamba túrva még közelebb lökdösött a teljes eszméletvesztés felé. És akármennyire is kész voltam abban a pillanatban a megőrülésre, az agyam tisztábban látó és okosabbik fele most szokatlanul gyorsan emlékeztetett minden elfelejtődni készülő gondolatomra - hogy még mindig hazudok neki, meg hogy ezt most itt nem kellene folytatni, és hogy most azonnal el kell neki mondanom. - Duff.
- Mmhm - mormogta alig pár miliméterre eltávolodva tőlem, aztán a másik kezét óvatosan a derekamra csúsztatva lassan a fal felé tolva hátrálásra késztetett - akaratlanul is elmosolyodtam, amikor a támasztékot megérezve azonnal a falhoz nyomott, és szorosan a karjaiban tartva újra csókért hajolt felém. A szőke, kócos tincsei az arcába hullottak, a szemeit majdnem teljesen lehunyta, az ajkai pedig szó szerint hívogatóan csillantak meg a halvány kis fényben is - én meg egy újabb pillanatnyi elgyengülés után ismét kénytelen voltam összeszedni magam, és határozottan a mellkasára csúsztatva a kezeimet erősen eltoltam magamtól. Hű, ez eddig nem fordult elő túl gyakran.
- Duff.
- Mi? - morogta újra elégedetlenül, de nem szűnt meg újabb és újabb kísérleteket tenni az elgyengítésemre - hiszen ismert. Továbbra sem engedett a derekamat ölelő karja szorításán, ajkaival pedig újra és újra megtalálta az arcom vagy a nyakam érzékeny bőrét. És komolyan nehéznek éreztem, az agyamnak ez az idegesítő fele viszont csak nem hagyott nyugodni - úgyhogy végül ismét ellöktem, ezúttal kicsit erősebben.
- Mi-mindjárt kezdtek - fojtottam vissza az önkéntelenül előbújó vigyoromat az arckifejezése láttán, és bár próbáltam határozottnak tűnni, egyáltalán nem ezt éreztem abban a pillanatban - fogalmam sem volt, most mit kéne tennem.
- Kit érdekel?
- Téged - közöltem ellenállást nem tűrő hangon, és egyszer s mindenkorra lezárva a vitát az ismét közelítő arcába nyomtam a tenyeremet, hogy végleg eltoljam magamtól, és a szorításából kibontakozva kiszabaduljak az öleléséből. Elfojtottam egy halk nevetést a "most viccelsz velem?" tekintete láttán, de még mielőtt akármit is szólhatott volna, már ki is perdültem a szobából a többiek által keltett hangzavar és fényáradat közé. Már a belülről piszkáló gondolatok nélkül is tudtam, éppen eljött az ideje, hogy végre elmondjak neki mindent - persze nem a koncert előtt, mert azért szeretném, ha aránylag ép elmével lépne a Roxy színpadjára az ezres nagyságrendű tömeg és a rengeteg szakértői, éles tekintettel figyelő szem elé. Utána elmondom. Mindent el fogok mondani. És reménykedem a legjobbakban.
Az öltözőben a Guns szokásos, buli előtti állapota és felfordulása uralkodott - Ronnie és Danny is megjelentek pár újabb rakat piával, amik szinte azonnal gazdára is találtak, és Marc is megérkezett a videókamerájával. Ez volt a srácok első koncertje, amiről felvételt készített, szóval minden nagyon frankó volt. Ott volt Pamela és azt hiszem Gaby is, bár az időközben apróvá szűkülő öltözőben már nehéz volt megállapítani, pontosan hányan is vagyunk - Slash még mindig nagyban pengette a kezében lévő gitárt, Steven a kanapéról a székeken át mindenre ráugrált, amire tudott, és azon verte teljes erejéből az ütemet, amit csak ért. Axl néha el-eltűnt pár percre, aztán már a tükör előtt ücsörögve vigyorgott a szokásos félmosolyával az előtte magát illegető Pamre. Izzy továbbra is teljesen jól elvolt a maga kis cigijével és Adriana szándékos basztatásával, amire ismét csak sipítozást és egy-egy hitetlen röhögést kapott tőle válaszul. Tele volt minden cigifüsttel, és a tömény alkohol félreismerhetetlen szagával, a fülem pedig zsongott a hatalmas hangzavartól - máskor ez kifejezetten jó érzéssel töltött el, sőt egyáltalán fel sem tűnt. Most azonban minden üveget azzal a lendülettel adtam tovább, ahogy valaki a kezembe nyomta, és az arcomba fújt cigifüsttől is halkan köhögtem párat. Teljesen józanul és újra a szokásos gondolataimtól nyomottan most egészen máshogy érződött minden a hatalmas felforgásban - ki akartam onnan jutni, hogy csak egy kicsi friss levegőhöz juthassak, vagy hogy egyáltalán csak hallhassam a saját gondolataimat az óriási hangzavar után. Némán kibontakozva a mellettem ücsörgő Izzy karjából és a másik oldalamon nevetgélő Adriana szorításából már a kifelé vezető utat kerestem a szememmel, de szinte esélyem sem volt anélkül az ajtóhoz jutni, hogy rá ne tapossak a földön gitárral fetrengő Slash-re vagy Dannyre. Határozottan félretoltam a teljes erőbedobással ordító Steve-et az útból, és újabbat köhögtem a Ronnie által arcomba fújt füst miatt - körülöttem mindenki hangos volt, széles vigyorral szorították a foguk között a cigijüket, nevettek és ki tudja, milyen pia vagy szar hatása alatt voltak éppen. Átléptem Dannyt, aztán felemeltem a fejem, hogy átlássak a hihetetlen mennyiségű füstön - hirtelen a sötét öltözőből kilépő Duffot pillantottam meg, a kissé komor arckifejezése hatására pedig akaratlanul is megtorpantam. Erősen kivágta maga előtt a szobaához tartozó szűk és aprócska kis mosdó ajtaját, majd szinte rögtön be is csapta maga mögött - nem hallatszott ugyan a hangzavarban, de a mozdulatai egyértelműen indulatot tükröztek. És fogalmam sem volt miért. Duffot viszont ismertem; és akármi is basztatta, a koncert előtt nem nagyon választhatott más megoldást, mint a kokaint. Szóval bezárkózott a vécébe kokót szívni, és még csak nem is sejtettem, mi bántja - ahelyett azonban, hogy óvatosan benyitottam volna hozzá, egy pillanatnyi habozás után megráztam kissé a fejem, és azonnal folytatva az utamat az ajtó felé most Pamet löktem félre az útból. Ki kellett jutnom.
A friss levegőn sem volt sokkal jobb. A Roxy parkolója sötét volt, homályos és nagyon, rettenetesen hideg - megborzongva próbáltam kicsit kontrollálni a ki tudja milyen okból rámtörő, pánikhoz hasonló zihálást, és tehetetlenül fordultam körbe. Minden üres volt, az út felől hallatszott csak a szokásos, éjszakai Sunset Strip zaja és a Roxy épületéből tompán kiszűrödő, erősen dübörgő zene. Fogalmam sem volt, most mihez kezdjek - hirtelen azt kívántam, bár ne is lennék ott. Bár ne érezném magam ilyen kibaszott szarul, és bárcsak ne kellene azon rágódnom folyamatosan, hogy mit mondjak Duffnak. Vacogva húztam össze magamon a dzsekimet és szorosan összefontam magam előtt a karjaimat - a gyenge, de fagyosnak érződő szél az arcomba fújt néhány hajtincset, és a gyenge fénnyel megvilágított, sötét parkoló közepén állva leginkább sírni lett volna kedvem. De már ezer százalékig elhatároztam magam; a koncert után beszélek Duffal. Akármilyen állapotban is van éppen akkor. Az sem érdekel, ha be lesz állva, az sem, ha éppen dühös valamiért - tudnia kell, úgyhogy elmondom neki.
Határozottan lépkedve a platformjaimon húztam végig az ujjam a színpad felé vezető, szűk folyosó koszos falán. Már nem voltak az öltözőben, így azonnal a színpad felé vettem az irányt; a sötét folyosón egyetlen, halványan pislákoló lámpa mutatta nekem az utat. Nem mintha a hang nem vezetett volna - a zene még váratott magára, de a felspanolt közönség már most dobhártyaszaggató ordibálással és hangzavarral követelte őket. Aztán megütötte a fülemet Steven dobjainak ütemet számoló hangja, és ahogy kiértem a színpad mellett uralkodó vaksötétségbe, szinte ugyanabban a pillanatban mellkason vágott Slash gitárjának sikítása. És akármennyire is tehetetlennek érezhettem magam pár perce, most a színpad mellé lépve egy önkéntelen mosoly tűnt fel az arcomon a felvillanó, színes és éles fények és a hallást épen nem hagyó dübörgés hatására. Azért ez mégiscsak a Guns N' Roses.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésHó-hóhó!
VálaszTörlésNa most teljes döbbenet alatt állok. HOGYAPICSÁBAHOZTADEZTAFORDULATOT? Mindenre számítottam volna, mindenre, de erre... erre nagyon nem.
Érdekes irányba viszed a sztorit, erre a történetre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy sablonos és kiszámítható. Imádom, mint mindig, és továbbra is. :')
Szeretem ezt a történetet, és téged is, és Zoet is! ☺
Siess a következővel, siess drága Rose! ♥
Rose! Nagyon remélem, hogy hamarosan visszatérsz! :( ♥
TörlésDrága Anett, nagyon jó olvasni, hogy ennyire tetszett!!❤ sajnálom az eltűnést:"( azért remélem, a kövi részek is elnyerik a tetszésedet❤
TörlésHűha! Kedves Rose!
VálaszTörlésÚgy gondoltam, újra vissza kell jönnöm a kommentelők csapatába. Nem akarok sok újat mondani neked, azon kívül, hogy amióta nem írtam hozzászólást, azóta is lelkesen olvasom a történetet. Nagyszerű csavarokat hozol össze, és az ember úgy érzi, hogy egy filmet néz, mert igazán részletesen leírod, és ebből az követklezik, hogy könnyű elképzelni. Imádom a storyt, és hetente visszajárok ide, hátha van már új rész, de sajnos már két hónapja folyamatosan csalódok, mert azt sem látom, hogy válaszolnál a kommentekre, így lenne egy (talán tolakodó) kérdésem: ugye jól vagy? Úgy értem, hogy semmiféle éeltjelet nem mutatsz már sok ideje, és én személy szerint aggódom érted!
Üdv!
Drága Emese! Nagyon sajnálom, hogy folyton csak késlekedem az új részekkel, de nagyon örülök hogy tetszik! És köszönöm az érdeklődést, sokat jelent❤ jól vagyok természetesen, és ugyan folyton eltűnök, azért sosem hagynám itt véglegesen a történetet és titeket❤ ölellek, Rose
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés