6. fejezet

THE ABBEY

 

1985. szeptember 2. de. 8:54, Clark Street, West Hollywood

- Akkor én megyek - kapta fel az öcsém a bőrdzsekijét a kanapéról, és bement a fürdőszobába, gondolom, hogy ellenőrizze a tükörben a haját. Mármint hogy eléggé hátra van-e nyalva.
- Hová is? - emeltem fel a fejem kómásan. Pár perce keltem fel, Mike pedig már teljes utcai szerelésben tett-vett a konyhában. Elvileg reggelit csinált. Kíváncsi vagyok arra a "reggelire", amit ő készít.

- Melót keresni - jött vissza a szobába, és már lépett is az ajtóhoz.
- Hé, hé! Hogy keresnél már melót, amikor annyira sem ismered a környéket, mint én? - méltatankodtam, és feltápászkodtam az ágyról. Elnyomtam egy hatalmas ásítást, aztán megdörzsöltem a szemem, amivel valószínűleg elkentem a tegnap fent hagyott sminket.
- Majd most megismerem.
- És mikor jössz vissza? - kérdeztem, aztán a szám elé kaptam a kezem, mivel a következő pillanatban ismét egy hatalmasat ásítottam.
- Ebédre. Majd hozok valami kaját - válaszolt, felemelte az asztalról a lakáskulcsot, és a kezembe dobta.
- Oké. Nem biztos, hogy itthon leszek.
- Akkor majd mindent megeszek, ne aggódj - vigyorgott, és mielőtt válaszolhattam volna, már be is csapódott utána az ajtó. Remek.
Kicsoszogtam a konyhába, és körülnéztem. A pulton egy tál kukoricapehely árválkodott. Íme, a tökéletes reggeli Mike módra. Megfogtam a tányért, és leültem vele az asztalhoz. Épphogy letettem a fenekem a székre, megcsörrent a telefon. Nyöszörögve lefejeltem az asztalt, és káromkodva felnyomtam magam a székről.
- Szórakozol velem? - fogtam a fejem, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, a telefonhoz siettem. - Halló.
- Zoe, te vagy az? Itt Jackie.
- Héé, Jackie - szóltam már barátságosabb hangon. - Mi újság?
- Te Zoe, azért hívlak, mert szereztem neked egy munkát.
- Komolyan?
- Aha, ráadásul ott a közelben. Egy ismerősöm ismerőse ismer egy bártulajt.
- Egy ismerősöd ismerősének ismerőse... - próbáltam követni a mondatot. Nagyon reggel volt, és hirtelen le lett terhelve az agyam.
- Oké, oké, az nem lényeg - nevetett Jackie. Jóval éberebbnek hallatszott a hangja, mint nekem. - Egy bárban dolgozhatnál.
- Mint? - vártam a folytatást.
- Mint pincérnő - felelt Jackie, olyan "nem egyértelmű?" hangsúllyal.
- Jó, bocs, fáradt vagyok - dörzsöltem meg a szemem, mire újra elröhögte magát.
- Na, mit szólsz?
- Nem tudom, Jackie, össze kell szednem magam. Mondd meg a bár címét, és lehet, hogy majd beugrok. De a tulaj akkor tud rólam, ugye?
- Persze, már le is van szervezve minden. Csak véglegesíteni kéne.
Jackie lediktálta a címet, aztán el is köszönt, mert rohannia kellett valahová. Letettem a kagylót, és lecsaptam az asztalra a cetlit, amire a bár címét firkáltam. Pincérnő. Nem is rossz.
Felöltöztem, rendbe raktam magam, aztán belebújtam az egyetlen tornacipőmbe, és elindultam. Természetesen gyalog, mert persze Mike elvitte a kocsit. Fura érzés volt nappal nekivágni Hollywoodnak. Például többnyire normális kinézetű emberek jöttek velem szembe az utcán, tele voltak az üzletek, és az utak. Meg úgy általában, világos volt, nem a sötétben láttam mindent.
Zsebre vágtam a kezem, és befordultam a San Vincente-re. A bár egyébként a Robertsonon volt, ami kurvára nincs közel a lakásomhoz. Jackie-nek lehet, hogy közel van, de neki van kocsija.
Végig kellett sétálnom a főúton, egészen a Santa Monicaig. Na akkora utat sem láttam még életemben. Megtorpantam, látva a hatalmas bolygást a főúton. Forgalmas, tele üzletekkel, bárokkal, kocsmákkal... Olyan igazi Los Angeles hangulata volt. A Santa Monicától már valahogy eltaláltam a Robertsonig, ott pedig az első dolog, amit megpillantottam, a The Abbey volt. Ha minden igaz, itt fogok dolgozni. Király.

******

És igen. Pincérnő vagyok az Abbey-ben. Fél óra alatt megvolt az állásinterjú, ami körülbelül annyi volt, hogy beszéltem a tulajjal egy keveset. Aki egyébként már úgy indított, hogy rám nézett, és azt mondta, fel vagyok véve. Nem minden nap kéne melóznom, váltott műszakban fogok dolgozni heti huszonnégy órát (három napot, mindegyik nap nyolc-nyolc órát). A lóvé nem az a "hú, de sok" kategória, pont elég ahhoz, hogy fizetni tudjam a rezsit, meg a kaját. A grafikus melókból pedig talán még életre is futja. Majd meglátjuk.
A tulaj egyébként azt mondta, pont egy olyasvalakit keresett pincérnek, mint én. Elvileg "kemény csajnak" nézek ki, és azt mondta, kell is a keménység, hogy kordában tartsam a részeg idiótákat, akik esténként randalíroznak. Ezzel nincs problémám, ennyi pénzért gyakorlatilag a fogkefémmel is kipucolnám az egész helyet.
Miután megkaptam az állást, megkönnyebbülve léptem ki az Abbey-ből. Gondoltam, beugrom a srácokhoz, mert a bár elég közel volt a Palm Ave-hez. Reméltem, hogy otthon találom őket.

******

A raktársor a Palm Avenue-n enyhén lepukkant volt. Úgy láttam, sokan használják a kis raktárhelységeket lakásként. Jó szar lehet. Kezdem megbecsülni azt az ócska kis lakást az N Clarkon.
Duff korábban már megadta a címet, ahol csöveznek, úgyhogy megkerestem a helyet, és gondolkodás nélkül bementem. Nem volt bezárva.
Ahogy beléptem a kicsi raktárba, azt sem tudtam, hová nézzek. Irdatlan mennyiségű szemét, üveg, használt csikk, szétdobált ruha, és kartondarab volt mindenhol. A falnál matracok, és egy szakadt kanapé. Erősítők, gitártokok, és a dobfelszerelés dobozai. A mennyezetről egy viszonylag erős fényű, búra nélküli lámpa lógott, ijesztően sok vezetéken. És fűszag volt. De erős.
- Hé, Zoé - köszönt rám vidáman Duff, aki a redvás kanapén ücsörgött, és éppen készült rágyújtani. Feleszméltem az elkerekedett szemmel való bambulásból, és átléptem egy csajt, aki a földön feküdt, arccal lefelé. Úristen.
- Él? - kérdeztem, és leguggoltam a lányhoz
- Nem tudom, nem az enyém - válaszolt Duff, mire feléfordultam olyan "mekkora barom vagy" arccal. - Most mi van?
Óvatosan a vállára fordítottam a csajt, mire szusszant egyet. Hát nem tudom, nem a legszebb lány volt, akit láttam, de legalább tudtam, hogy csak beájult. Nem csoda. Tömény vodka szaga volt.
- Uhh, apám, ez mennyit ivott? - tápászkodtam fel fintorogva, és leporoltam a térdem.
- Mondom nem tudom, Izzy csaja.
- Jó, mindegy - sétáltam a kanapéhoz, és leültem Duff mellé.
- Kérsz? - fordult felém, és az orrom alá dugott egy cigis dobozt.
- Nem kösz - toltam el a kezét az arcom elől. - Ti komolyan itt laktok?
- Aha - fújt Duff egy füstfelhőt. - Mondjuk nem mindig. Az a jobbik eset, amikor egy csajnak van lakása. Ha nincs, akkor meg itt...
- Okééé, nem akarom tudni, mik történnek itt - tapasztottam a fülemre a kezemet, mire Duff elröhögte magát. Isten ments, elég sokkot kaptam már a látványtól is. - Többiek?
- Axl meg Steven el vannak, Izzy és Slash elmentek piáért.
- Hogyhogy el vannak? Úgy érted, csajnál?
- Ja - vigyorgott Duff, aztán felém fordult. - Te hogyhogy itt?
- Melót kaptam a környéken, gondoltam, benézek.
- Melót?
- Aha.
- Milyet?
- Pincérnő - néztem rá, mire elnevette magát. Félmosollyal az arcomon megforgattam a szemem, aztán lejjebb csúsztam a kanapén.
- Király. Hol?
- Az Abbey-ben.
- Az itt van egy köpésre.
- Akkor miért nem oda jártok inni? - röhögtem el magam értetlenül. Azóta nem értem, hogy miért járnak fel a Sunsetre, amióta rájöttem, hogy ilyen messze laknak.
- Mert a Rainbow jobb.
- Aha, értem. Tiszta hülyék vagytok.
- Te meg itt kerestél melót, miközben a Clarkon laksz - méltatlankodott Duff, és meglökte a vállam.
- Mert itt találtam, te nagyon hülye - löktem vissza, mire Duff oldalba bökött. Röhögve arrébb húzódtam, Duff meg egyszerűen eldobta a cigijét, aztán rám ugrott, és csikizni kezdett. Rohadt csiklandós vagyok, tíz másodperc alatt majdnem halálra röhögtem magam.
- Bocs, bocs - hallatszott hirtelen az ajtó felől, mire lelöktem magamról Duffot. Izzy volt, egy szatyorral a kezében. - Szerintem zavarok.
- Szerintem nem - álltam fel a kanapéról, és visszalöktem Duffot a földre, aki épp próbált volna feltápászkodni. - Inkább vakard össze a csajodat, mert itt fog megdögleni alkoholmérgezésben.
- Ja, ő? Jól van, csak szunyál egy kicsit - lépte át Izzy, és lerakta a szatyrot a földre. Persze, hogy piás üvegek voltak benne.
- Dobj már meg egy sörrel - ült vissza Duff a kanapéra, és reflexből elkapta a következő másodpercben felé repülő üveget. Közben Slash is belépett az ajtón, aztán megakadt rajtam a szeme.
- Hé, mit csinálsz itt? - köszönt, és felvett a földön lévő üvegek közül egy whiskyset.
- Csak beugrottam, mert a közelben volt dolgom - tettem zsebre a kezem.
- Pincérnő lett az Abbey-ben - szólalt meg a hátam mögül Duff.
- Pincérnő? - röhögte el magát Slash, és beleivott a kezében lévő üvegbe. - Az szar.
- Miért?
- Hát nem tudom, én nem szívesen hoznék-vinnék nyolc órán keresztül vodkás poharakat, miközben egy kortyot sem ihatok.
- Ja, de én nem vagyok alkoholista - vigyorogtam, mire Slash újból elnevette magát.
- Én sem vagyok az.
- Akkor tedd le azt az üveget.
- Ezt a keveset már megiszom.
- Majdnem tele van - röhögtem, mire Slash csak szimplán megvonta a vállát, és leült az egyik matracra. Lehuppantam mellé, aztán elővettem a zsebemből egy cigit, és rágyújtottam. Izzy közben megpróbálta arrébb tolni az ájult bigéjét az ajtó elől. A lábával.
- Te jó Isten, mekkora köcsögök vagytok - álltam fel hitetlenül, aztán odamentem hozzá, és a karjánál fogva elhúztam az útból. - Megfelel?
- Meg - mondta Izzy szűkszavúan, aztán kivett egy sörös üveget a földön lévő szatyorból, és azt kibontva lehuppant Duff mellé a kanapéra.
Még egy ideig ott maradtam náluk, többnyire csak ittak, ittak, ittak, és egyre hangosabban röhögtek. Izzy mindannyiunkat túlszárnyalta, egy óra alatt mattrászegre itta magát. Ebédidőben.
- Hé, mi a francot csinálsz? - kérdeztem röhögve, miután odajött hozzám, aztán egy érthetetlen mondat után le akart smárolni. Félretoltam, és megráztam a vállát, hátha kicsit magához tudom téríteni.- Zoe vagyok, hallod?
- Hé, Izzy, házi nyúlra nem lövünk - kiáltotta oda Duff, mire Slash elröhögte magát, én meg odakaptam a fejem.
- Mi van?
- Semmi.
- Mondjad már - tápászkodtam fel a matracról, miközben Slash még mindig nevetett. Odamentem a kanapéhoz, és megálltam Duff előtt.
- Nekünk dolgozol, rémlik? - nézett rám. Még mindig nem értettem, mire akar kilyukadni. - Nem lenne valami fair veled, ha valamelyikünk rád mászna.
- Mert amúgy rám másznátok?
- Szerinted?
- Kösz, bazdmeg - ültem le Duff mellé a kanapéra felháborodva, mire ő elröhögte magát.
- Most mi? Csak nézz tükörbe.
- Kurvának nézek ki? - fordultam felé. Nehogy már.
- Nem, de most komolyan, nézz magadra. Frankón úgy nézel ki, mint Barbara Roberts - ivott bele a hatodik sörös üvegébe. - Még szép, hogy rád másznék.
Megálltam egy pillanatra, és hitetlenül elvigyorodtam. Barbara Roberts. Igen, annak idején egy iszonyatosan ismert, gyönyörűszép modell volt, Hollywood környékén. Pontosabban még mindig gyönyörűszép, csak már nem modell, és nem valami ismert.
- Azért nézek ki úgy, mint Barbara Roberts, mert ő az anyám - nevettem el magam, mire Slash kiköpte a sört, ami a szájában volt. Vagy lehet, hogy az orrán jött ki. Aztán újra röhögni kezdett.
- Mi van? - nézett rám Duff, és az arckifejezését látva még jobban nevetni kezdtem.
- Barbara Roberts az anyám.
- De hát a szüleid magyarok.
- Nem Barbara Roberts az igazi neve, nekem elhiheted.
Duff továbbra is elkerekedett szemekkel beleivott a sörébe, és nem szólt semmit. Röhögve hátradőltem a kanapén. Igen, az anyám. Magyarországról apámmal együtt először L.A.-be költözött nagy nehezen, aztán, amikor már terhes volt velem, Connecticutba. Los Angelesben elég csórók voltak a szüleim, anyám folyamatosan pincérkedett, aztán egy bárban talált rá az ügynöke. A születésem után is modellkedett, és még vissza-vissza utazott Hollywoodba, de amikor már az öcsém is elkezdte az iskolát ('75 körül), végleg felhagyott ezzel. Los Angelesben és környékén - főleg a nyugati parton - elég híres lett, hirtelen fedezték fel, és ezután rohadt sokszor volt címlapon. Amint abbahagyta a munkát, úgy vágta el a hírnevet és a pénzt. Ezért nem szeretem, ha azt hiszik, anyám miatt gazdagok vagyunk - mert nem vagyunk azok. Otthon, Hartfordban csak pénzügyi teher voltam a szüleimnek, ezért is döntöttem az elköltözés mellett. Nem hittem, hogy itt még szokták emlegetni, mert odahaza is csak párszor említették, hogy "egy az egyben úgy nézel ki, mint anyád", meg "tiszta anyja, belőle is modell lesz". Egyet biztosra mondok, az pedig az, hogy nem leszek modell. Amit anyám mesélt az egész szakmáról,  meg amilyen állapotba került a családunk a hírnév véget érése után, kellőképpen elijesztett a dologtól. Egy életre.
- Na mi van? - szólaltam meg egy perc csend után. Duff halkan ivott, Izzy félig fekve próbált meg kortyolni a piájából, Slash meg csak hanyatt feküdt, és még mindig a kezében tartotta az üres üvegét. Senki nem válaszolt. Most miért, ennyire nem volt sokkoló.
- Steven be fog szarni, ha ezt meghallja - motyogta Duff, mire vigyorogva meglöktem a kanapéra felhúzott lábát, ő meg elröhögte magát.
- Na, azt nem várom meg - tápászkodtam fel mosolyogva, mire Slash felemelte a fejét a földről.
- Mész?
- Aha, húzok haza az öcsémhez - mondtam, és nyújtozkodtam egyet. Elindultam az ajtó felé, aztán észrevettem, hogy Izzy földön heverő csaja ébredezni kezd.
- Felébredt a kurvád - fordultam vissza vigyorogva Izzy-hez, aki szerintem semmit sem fogott fel abból, amit mondtam.
- Éljen. Mondd meg neki, hogy nem szívesen látott személy ebben a helyiségben - intett Duff, de a csaj addigra visszaájult, és mozdulatlanul feküdt tovább. Kezdtem szánni szegényt.
- Mindegy, majd távozik magától - léptem az ajtóhoz, és intettem a srácoknak.
- Viszlát - ordibált Slash mozdulatlanul fekve. Kicsit be volt állva.
- Szia Barba... Bocs, Zoe - kiáltott utánam Duff, mire elnevetve magam visszafordultam.
- Rohadt vicces - mondtam egyszerűen, Duff meg csak röhögött. Nagyon poénos. - Ilyen állapotban ne kocsmázzatok ma este.
Mosolyogva kiléptem a raktárból, és elindultam haza. Éhes is voltam, meg tudni akartam, hogy Mike-kal is minden rendben van-e, úgyhogy szedtem a lábaimat. Ha tudtam volna, hogy kivel futok össze az úton, akkor biztosan nem sietek ennyire.



Ez lett volna a 6. fejezet, remélem tetszett, minden véleményt szívesen fogadok! :) (Megjegyzés: a történetben szereplő Barbara Roberts természetesen szintén csak egy kitalált személy)

Rose