Prológus

MOVE TO THE CITY

aláfestés
 

1985. augusztus 30. West Hollywood, Los Angeles

...semmi sem volt. Csak válság, munkanélküliség meg pénztelenség - az eldobott újságok lapjait fújta a szél a belváros utcáin. Ahhoz túl fiatal voltam, hogy a dolog komolyan elkeserítsen. De azért mehetnékem támadt.

Duff McKagan, Reckless Road c. könyv

Amikor először léptem Los Angeles egyik legforgalmasabb és leghírhedtebb sétányára, egy leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Egy olyan kisvárosi lánynak, mint amilyen én is vagyok, ez hatalmas lépés. Húsz évesként úgy döntöttem, meglépek a poros kis connecticuti szülővárosomból, és végre belecsapok a lecsóba. Hollywood tökéletes úticélnak tűnt.
A Sunset Strip zajos forgatagába csöppentem bele már rögtön az első másodpercben. Az emberek sietve viharzottak el mellettem, páran azzal sem fáradtak, hogy kikerüljenek, inkább félrelöktek. Ismerős volt a helyzet - korábban New Yorkban is éltem egy darabig, így a tömeg nem okozott meglepetést. Tulajdonképpen itt feltűnőbb egy tépett, kócos hajú, tornacipős, szakadt ruhás csaj, akinek cigi lóg vérvörös ajkai közül, mint a keleti part mocskos, punkokkal teli örökmozgó városban.

Megrántottam a vállamon lógó kopott bőrtáska pántját, aztán a falhoz húzódva eldobtam a cigim, és rátapostam. Belenyúltam a farmerdzsekim zsebébe, és előrántottam egy gyűrött kis fecnit - egy cím volt rajta, a lakásom címe. Egy itteni rokon ismerőse - az unokatesóm barátja, Desi - szerezte a lakást. Kurva nagy szerencse. Szinte azonnal megragadtam a lehetőséget, hogy dobbantsak otthonról. Átutaltam a tulajnak a lakás árát, aztán beledobáltam pár cuccot a táskámba, és leléceltem. Fájt a szívem a gitárom után, de túl gyorsan történt minden, kocsim se volt - otthon kellett hagynom.
Tehát egy csóró, egyetlen kis garzonnal rendelkező punk csajnként érkeztem meg LA-be. Senkit sem ismertem, és bár tájékozódni sem nagyon tudtam, kicsit otthon éreztem magam a Sunseten állva. Tetszett a nyüzsgés, a hatalmas zaj, az őrültebbnél őrültebbnek tűnő alakok vérfagyasztó tekintete. Totálisan izgalomba jöttem, ahogy körülnézve megpillantottam Los Angeles híres klubjainak feliratát. Minden vágyam az volt, hogy itt lehessek, és most - itt vagyok. Szívesen ácsorogtam volna az emberforgatagban még egy kicsit, de időre kellett a lakásomra érnem, és azt sem tudtam, hol vagyok. Connecticutból buszoztam egy keveset, aztán kiálltam az út szélére stoppolni. Rengetegen megálltak, a legtöbb srác valószínűleg perverz szándékokkal, de egyikük sem Los Angeles felé tartott. Aztán jött egy lány, Jackie - vérbeli hollywoodi kiscsaj, a szüleitől tartott hazafelé, LA-be. Azt mondta, szívesen elvisz, de csak a Sunset Boulevardig, onnan magamnak kell boldogulnom. Nagy út volt, és rohadt jól szórakoztam, Jackie igazán jófej - mielőtt kirakott piros, kopott autójából, még odalökte, hogy hívjam, ha bármi gondom lenne az új várossal. A kézfejemre volt írva a száma, de nem éreztem szükségét, hogy azonnal telefonáljak neki. Magamtól akarom felfedezni West Hollywoodot, ha már egyszer itt tervezem leélni a következő pár évemet, aztán - ki tudja.
A tömeg sodrása miatt muszáj volt elindulnom valamerre, így lassan lépkedni kezdtem az üzeltsor hatalmas kirakatai mellett. Túl messziről jöttem, és nem éreztem magam túl kényelmesen a napsütéses Kaliforniában. Megszoktam a keleti partvidéket, és abba is beletörődtem, hogy én bizony európai gyerek vagyok. A szüleim Magyarországról menekültek át az óceánon, még a születésem előtt. Aztán anyámnak lett egy "álomállása", rengeteg pénze, majd megszült engem és az öcsémet, és mintha ollóval vágták volna el a fényes karrierjét. Egy connecticuti kisvárosba költöztünk, egy takaros kis családi házba, de anyám múltja mindenhol kísért. Senki sem érti, hogy lehetünk most ilyen csórók, amikor pár éve Barbara Roberts fényűző életet élt, elegáns partikra járt, és Hollywood környékén mindenki ismerte a nevét. Aztán elfelejtették. Semmi sem tart örökké.
Eleresztettem magamban egy elkeseredett mosolyt, aztán felpillantottam. Nem kószálhatok itt órákig, szorít az idő. Talán egy üzletben tudnának segíteni. Lábujjhegyre emelkedtem, és az emberáradat fölött elnézve egy normálisnak tűnő boltot kerestem a szememmel. Az út túloldalán egy lemezbolt logóját pillantottam meg, mire felcsillanó tekintettel bevetettem magam a tömegbe, és a zebra felé nyomultam. Sikerült az üzletig verekednem magam pár hangos káromkodás közepette, aztán beintettem egy engem leribancozó harmincas üzletembernek, és idegesen beléptem a leharcolt lemezbolt üvegajtaján. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán megkönnyebülve sóhajtottam. Csend.
A hely rohadtul lepukkant volt, de végre otthon éreztem magam egy kicsit. A plafonról is lemezek lógtak, a polcok tele voltak, ahogy a földön heverő kartondobozok is. A mellettem lévő hatalmas szekrényhez lépve levettem a polcról egy KISS-lemezt, és közelebbről is megnéztem. Óvatosan a kis helyiség másik végében lévő eladópult felé pillantottam - senki sem állt ott. Bolti szarkaságomhoz híven minden bűntudat nélkül a táskámba vágtam a lemezt, aztán halkan ráhúztam a cipzárt. Ártatlanul lépkedtem tovább a polcok között, és megtorpantam az asztal előtt, ahol az eladónak kellett volna ülnie. Rajtam kívül senki sem volt az üzletben.
- Hahó! - behajoltam egy kicsit az eladópult fölé, hátha a mögötte lévő nyitott ajtón át megpillantok egy emberi lényt. - Van itt valaki?
Semmi.
 - Kurva jó - morogtam, és ledobtam a nyúzott bőrtáskámat a földre. Idegesen kipillantottam a kirakaton keresztül az utcára, ahonnan emberzaj és kocsidudálás hangja szűrődött be. Ez a lemezbolt ezerszer kellemesebb hely a nyílt utcánál, ahol ráadáásul hatalmas hőség uralkodik nyár vége lévén.
-Segíthetek? - hallottam a hátam mögül, mire összerezzentem, és halálra rémülve megperdültem.
- Bocs - mondta az eladó srác. Kicsit lehetett idősebb mint én, de rögtön láttam, hogy hasonló fajtából vagyunk. A haja hollófekete és tépett, az arcán gunyoros vigyor. Már első ránézésre is a punk és a hard rock között lehetett a stílusa, ami azonnal szimpatikussá tette a számomra.
- Ööö... Én bocs, nem tudtam, hogy van itt valaki - magyarázkodtam, mire a srác megrántotta a vállát, aztán lehajolt a pult melletti kartondobozhoz, és kivett belőle egy nagy kupac kibontatlan, friss lemezt.
- Hallottam, ahogy anyázol - mosolyodott el, és egy nagy adag Aerosmith-t csapott az asztalra.
- Ja, éppenséggel új vagyok ebben a városban, és jó esély van rá, hogy eltévedtem - mondtam, és lehuppantam a földön heverő táskámra. A srác abbahagyta a pakolást, és rátámaszkodott a pultra.
- Mit keresel?
- Ezt a címet - nyújtottam oda a cetlit, amit már órák óta markolásztam, úgyhogy itt-ott már szakadt volt. A srác elvette a papírt, és pár másodpercig csendben nézte. Közben behallatszott az utca zaja, ami megint emlékeztetett rá, hogy sietnem kéne.
- Hogy te milyen kurva szerencsés vagy - röhögte el magát, és visszaadta a papírt. Értetlenül bámultam vissza rá, fogalmam sem volt, miről dumál. - Majdnem a Rainbow mellett van ez a háztömb. Ha azon a címen van a lakásod, akkor kurva szerencsés vagy.
- Kösz - vigyorodtam el, aztán az eredeti kérdésemre várva a választ felvontam a szemöldökemet. A srácnak nem nagyon esett le, hogy mit akarok. - És meg tudod mondani, merre van?
- Persze, szinte egy köpésre van. Elmész innen jobbra, és mész folyamatosan, amíg el nem érsz a JUG-ig. Fel fogod ismerni, egy rohadt nagy étterem - magyarázott, én meg nagyon koncentráltam, bár eddig nem tűnt túl bonyolultnak az útvonal. - Ott befordulsz jobbra, az az utca, amit keresel, a Clark. Aztán keresd meg a házszámot.
- Fasza, kösz - tápászkodtam fel, és a vállamra dobtam egyetlen táskámat, amiben Los Angeles-i életem összes cucca lapult. Kicsit bizonytalannak tűnhettem, mert a srác elröhögte magát, aztán fogott egy darab papírt, és írt valamit. Odaléptem a pulthoz, és megnéztem, mit firkál. Egy telefonszám volt.
- Tessék, itt a bolt száma - dobta el a tollat, aztán odaadta a papírt. - Szinte egész nap itt vagyok, kell a pénz, nincs mit tenni.
- Izzy - olvastam fel hangosan a szám fölé írt nevet, aztán sandán felpillantottam a srác arcára.
- Jeff Isbell - mondta, és a kezét nyújtotta. Értetlenül bambultam az arcába, aztán kis fáziskéséssel leesett, hogy ezzel most bemutatkozott.
- Bocs, Zoe vagyok - ráztam meg a kezét, mire elvigyorodott.
- Honnan jössz?
- Hartford, Connecticut.
- Connecticut? - kerekedett el Izzy szeme. - Hú bazdmeg, onnan utaztál ide?
- Aha - nevettem el magam. - Stoppoltam.
- Apám, nem irigyellek - közben újra rakosgatni kezdte a lemezeket a polcra.
- Nem volt vészes, egy fuvarral megvolt az egész út - rántottam meg a vállam, aztán lehúztam a vállamról a rajta lógó farmerdzsekit. Pusztító volt a hőség, még szoknom kellett ezt a "se hó, se fagy" dolgot.
- Sejtettem, hogy nem valami diszkópatkány vagy - szólalt meg Izzy, mire felé kaptam a tekintetem. Azzal a hülye, gunyoros mosolyával figyelt, kezdett idegesítő lenni.
- Mi? Ja, Led Zeppelin - néztem le a felsőmre, ami egyébként egy sima, fekete férfipóló volt. Szinte semmiért vettem egyszer, amikor New Yorkban voltam, aztán ahogy hazaértem, átfazoníroztam kicsit. Letéptem az ujjait, kivágtam a nyakát, aztán ráfestettem a Led Zeppelin feliratot. Otthon garfikusnak tanultam, úgyhogy a pólóim nagy része általam van megfestve. Szerintem nagyon állat.
- Tessék - dobott felém egy lemezt, amit reflexből el is kaptam. Houses of the Holy. - Ajándék. Üdv Los Angelesben.
- Hű, köszi - forgattam a kezem között a lemezt. Ingyen Led Zeppelin lemez. Király.
Izzy elnevette magát, mire felnéztem.
- Mi van?
- Azt hittem, először vissza fogod utasítani. Olyan jókislányosan - vigyorgott, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a lemezekről.
- Te most viccelsz? Utasítsak vissza egy ingyen Houses of the Holyt? Ez az első személyes cuccom itt, LA-ben a ruháimon és a fogkefémen kívül - mondtam, mire Izzy elnevette magát. Az előbb eltett KISS lemezről mélyen hallgattam, mert bár Izzy is hozzám hasonlóan lázadónak tűnt, azért nem kockáztattam a hírnevemet már első nap. Szívesen maradtam volna, de muszáj volt sietnem, mert még egy rohadt karórám sem volt, és ahogy a nap állásáról láttam, dél már jócskán elmúlt. - Mennem kell.
- Jó. Ott a számom, hívj, ha kell valami.
- Kösz, baró. Akkor... - kezdtem hátrálni a bolt bejárata felé, mire Izzy mosolyogva felém fordult.
- Majd látjuk egymást - mondta, és intett.
Kiléptem az üzletből, és egy pillanatra megtorpantam. Jó érzéssel töltött el, hogy máris szereztem egy ismerőst az idegen környezetben. Csak hagytam, hogy vigyen az embertömeg az Izzy által mutatott irányba, közben zsebre gyűrtem a számát tartalmazó kis papírdarabot. Még hasznát vehetem.

Úgy negyedóra bolyongás után elértem az említett rohadt nagy étteremhez. Kicsit előkelőnek tűnt a hely, legalábbis nem láttam a környékén egy részeg idiótát, vagy szakadt punkot sem.
Az utca, ahol a lakásomnak kellett lennie, már kevésbé volt előkelő. Látszott, hogy nem a leggazdagabb emberek lakják azokat a házakat. Mivel mindig odavoltam a nagyvárosi életért, és a lepukkant helyekért, pont megfelelőnek tűnt az a hely. Megkerestem a házszámot, és megálltam előtte a járdán. Egy sima, több tíz emeletes ház. Kívülről kicsit koszos volt, semmi virágágyás, vagy kerítés, csak rozsdás rácsok és mocskos falak. Sejtenem kellett volna, hogy egy ilyen olcsó lakást nem kaphatok egy luxusvillában... Megkerestem a lakásom tulajának nevét a végtelensok kapucsengő között, és becsengettem. Álltam ott vagy öt percet, mire végre beleszólt valaki. Egy nő volt, a hangjából ítélve kicsit idősebb. elmondtam, ki vagyok, meg miért jöttem, így rögtön be is engedett.
Rögtön imádtam azt a házat. Szakadt, lerobbant és régi. Viccen kívül, pont ilyenről álmodoztam. Imádtam mindent, ami csak egy kicsit is régi vagy retro.  Fel kellett sétálnom a lépcsőházban, mert a lift is elég szakadt, lerobbant, és régi volt, úgyhogy nem kockáztattam az életemet. Mire felértem az ötödikre, annyi őrült emberrel találkoztam - először is egy dagadt, részeg ipsével, aki a lépcső közepén feküdt, aztán egy elsárgult bőrű, velem egyidős csajjal, akinek két cigi lógott a szájából. Szembejött velem még egy valószínűleg erősen bedrogozott punk csávó, aki meg akarta kérni a kezem -, hogy enyhén lesokkoldódva kopogtam be újdonsült lakásom ajtaján.
A néni (mint kiderült, a tulaj egy kedves, idősödő néni volt) körbevezetett, odaadta, amit kellett, és mivel a pénzügyek már rendezve voltak, sietősen elköszönt, majd elment. Idegenként toporogtam az egyetlen nagyszoba közepén, és óvatosan körülnéztem. Üdv Los Angelesben.

 

Remélem tetszett, várom a véleményeket! Hamar jövök a következő résszel, és ennél azért sokkal több Guns N' Rosesszal! ;D