7. fejezet

 JASON

 

1985. szeptember 2. du. 2:48, Melrose Ave, West Hollywood

Elértem egy nagyobb főúthoz, úgyhogy lassítottam, és vártam, hogy mikor vált a lámpa. Zsebre tettem a kezem és elfordítottam a fejem a nap felé, hogy egy kis fényhez jusson az arcom. Eddig szinte csak sötétben császkáltam a környéken.

- Zoe? - hallottam magam mögül hirtelen egy férfihangot, mire kinyitottam a szemem, és megperdültem. Basszus, ne. Ne csináld ezt velem. Ne. Ne. Ne.

- Uramisten - sápadtam le, és nem érdekelt, hogy elütnek-e, vagy sem, villámgyorsan átrohantam az úton.

- Várj már, hé! - hallatszott a hátam mögül a kiabálás, de nem lassítottam le. Nem akarom őt látni, a létezéséről sem akarok tudni, nem. Basszus, mi van? Ez ide is követett? Mostmár sosem fogom levakarni magamról?

- Várj! - ismételte meg üldözőm, majd utolért, és a vállamnál fogva megfordított.

- Jason, akadj le rólam - rántottam ki a karomat a szorításából.

Igen, Jason. Egy magas, hátranyalt hajú, nálam egy évvel fiatalabb, átlagos srác. Egy évig jártam vele Connecticutban, és a kapcsolatunknak nem lett túl jó vége. Konkrétan katasztrófába fulladt az egész. Jason volt az egyik (nyomós) oka annak, hogy el akartam már húzni a francba. Eleinte jól megvoltunk, de aztán kezdett erőszakoskodni, én meg ugye nem vagyok az a mindent tűrő, gyenge kislány fajta, úgyhogy kapott tőlem pár pofont, aztán elegem lett, és ott hagytam. Azt hittem, az ország másik felében nyugtom lesz tőle, és a büdös életben többet nem kell gondolnom rá. Hát, tévedtem. Van ilyen.

- Zoe, ne már...

- Kopj le - forgattam meg a szemem, aztán sarkon fordultam, és sietős léptekkel tovább mentem. Tudhattam volna, hogy egy sima "kopj le" nem fog megszabadítani tőle.

- Miért csinálod ezt? Csak beszélni szeretnék veled...

- Te jó Isten, takarodj már innen! - váltottam át még gyorsabb tempóra. - Ha ide is képes voltál követni, akkor szimplán beteg vagy. Tűnj a francba.

- Állj meg! - hallottam a hátam mögül, mire futni kezdtem. Elég erőszakosra váltott a hangja, én meg ismerem már ezt a szituációt. - Nem hallod?

A következő pillanatban újra utolért, de nem volt valami kíméletes. A karomnál fogva visszarántott, mire nekiestem. Alig volt magasabb, vagy erősebb nálam, ezért nem is értettem soha, hogy miért arcoskodik folyamatosan. Egyszer próbált megütni, de utána azt is megbánta, hogy megszületett.

- Ne nyúlj hozzám - szűrtem a szavakat a fogaim között, és megpróbáltam ellökni magamtól. Nem sikerült.

- Most meghallgatsz.

- Engedj el, te barom! - rántottam egyet a kezemen, de csak még erősebben szorítani kezdte, mire összerándult az arcom a fájdalomtól. A nyílt utcán terrorizál, bazdmeg. Nem egy észlény.

- Engedd el! - tűnt fel hirtelen mellettem egy mély hangú arc, és meglökte Jasont. Aki közben nem engedett el. Fel akartam nézni, hogy lássam, ki próbál nekem segíteni, de alig tudtam felemelni a fejem. A lábamat sem tudtam használni, Jason teljesen lefogott. Hát, nem maradt más megoldás. Hirtelen fogtam magam, összegyűjtöttem minden erőmet, és lefejeltem Jasont. Azonnal elengedett, és az orrához kapott, mire hátra tántorodtam.

- Jól vagy? - kapott el Axl, és segített visszanyerni az egyensúlyom. Kicsit meglepődtem, hogy ott van, de abban a pillanatban nem nagyon tudtam csodálkozni.

- Nem - fogtam a homlokom, és nekidőltem a mellettem álló épület falának. Rohadtul szédültem. Megjegyzés: a büdös életben többet nem fejelek le senkit.

- Mi a francot képzelsz magadról? - tért magához Jason, és megfordította a fejét. Ömlött a vér az orrából.

- A kurva anyádat zaklasd, hülye faszfej - állt elém Axl. Fura volt, mintha dühében mélyült volna a hangja.

- Te meg ki a szar vagy? Na, takarodj innen - lépett felé Jason, mire Axl lenézően elröhögte magát. Jason még a huszat sem töltötte be, egy fiatal srác volt. A helyében nem akartam volna balhét Axllel, aki feltűnően idősebb volt nála. Meg úgy általában, erősebb.

- Húzzál haza az anyádhoz, hülye kis mitugrász - legyintett Axl, és vigyorogva megfordult. A következő pillanatban a falnak esett Jason lökésétől.

- Na jó, elég - lépett felé határozottan Axl, és kis híján pofán is verte, de az utolsó pillanatban megfogtam a karját.

- Hagyd - néztem a szemébe, amikor értetlenül felém fordult. - Majdnem kiskorú.

Axl kirántotta a karját a fogásomból, és majdnem megölte Jasont a szemeivel. Szerintem simán képes lenne rá.

- Jason, te meg takarodj a picsába, amíg szépen mondom - fogtam még mindig a homlokom, és már fordultam is sarkon, hogy elinduljak tovább. Axl valami szépet morogva vetett egy lenéző pillantást arra a baromra, és utánam jött.

- Rohadtul nincs vége kettőnknek Zoe, hallod? - kiabált Jason utánam, mire egyszerűen felemeltem a kezem, és hátra sem nézve bemutattam neki. Beteg állat.

- Jól vagy? - kérdezte megint Axl, és a vállamra téve a kezét megállított, aztán óvatosan maga felé fordított. - Mutasd.

Még mindig erősen szédülve elemeltem a kezem a homlokom elől, mire Axl felszisszent. Ne már. Ennyire gáz a helyzet?

- Basszus - mondta halkan, és oldalra simított egy hajtincset az arcom elől, hogy jobban lássa. - Vérzik a halántékod.

- Kurva jó - mondtam, és elővettem a zsebemből egy gyűrött zsepit, amit aztán a fejemhez szorítva elindultam tovább. Axl némán sétált mellettem, pedig egy szóval sem kértem, hogy jöjjön velem. Őszintén szólva kicsit kínosnak éreztem az egészet, elvégre az jött le belőle, hogy még magamat sem tudom rendesen megvédeni, fényes nappal, a nyílt utcán. Meg amúgy sem akartam magyarázkodni azzal a baromarccal kapcsolatban. Axl mondjuk nem is kérdezett semmit.

- Várj - torpantam meg, és levágódtam a mellettünk álló kerítés tövébe. Rohadtul szédültem, és a halántékom csak úgy lüktetett. Meg amúgy már a kezemen is folyt a vér.

- Oké vagy? - ült le mellém Axl. Értékeltem, hogy nem ugrál körül aggodalmaskodva, akkor kiakadtam volna.

- Aha, csak átázott a zsepi - emeltem el a piros foltos pézsét a fejemtől, és egy szó nélkül eldobtam. - Nincs nálad másik?

- Nincs - közölte rám pillantva. Meg sem nézte a zsebeit. Pár másodperc csend után aztán az övtartója felé nyúlt, és leszedte a rá kötött piros kendőt. - Tessék.

- Nem fogom összevérezni a kendőd.

- Én meg nem fogom hagyni, hogy elvérezz az utcán.

- Kösz, nem.

- Van másik. És amúgy is, a vér kijön a ruhából, nem? - kérdezte, mire elröhögtem magam, ő meg olyan "most mi van?" pillantással fordult felém.

- Rakd vissza, nem vérzek annyira.

- Oké - vonta fel a szemöldökét, és simán zsebre vágta a piros kendőt. - Ki volt ez a baromarc?

- Jason.

- Nem mondod.

- Egy hülye faszfej. Elég bő leírás?

Axl csendben ült tovább, és kicsit oldalra fordulva vettem csak észre, mennyire másnapos feje van. A haja szokatlanul állt, nem volt feltupírozva, az arca enyhén gyűrött, a bőrdzsekije alá vett pólóját pedig kifordítva vette fel. Halkan elnevettem magam, mire felém pillantott. Apám, de karikásak voltak a szemei. Totál kivan, én meg még fel is tartom itt a baromságaimmal.

- Menj csak - szólaltam meg fél perc néma csend után, mire felkapta a fejét. Majdnem bealudt.

- Nem.

- Menjél, innen pár perc, és otthon vagyok.

- Zoe, bazdmeg, a Palm Avenue-n vagy.

- Gondoltam, megspórolok neked egy sétát a Sunsetig meg vissza.

- Hagyjál már - tápászkodott fel. Akkor utáltam meg Axllel vitatkozni. Egyszerűen képtelenség nyertesként kikerülni belőle. - Na, jössz, vagy nem?

Sóhajtottam egyet, aztán a kerítésre támaszkodva felálltam. Persze, hogy forogni kezdett minden.

- Segítsek? - pillantott rám Axl, miután végignézte a szerencsétlenkedésemet. Először csak rezzenéstelen arccal meredtem a szemébe, aztán teljes erőből vállon löktem, mire elröhögte magát. Akkora köcsög. Szótlanul elindultam tovább, és annak ellenére, hogy eléggé szédültem, szedtem a lábaimat. Csak minél hamarabb érjek haza. És akkor még magyarázzam meg Mike-nak, hogy miért véres a fél fejem. Örülni fog nekem.

- Most miért kapcsoltál rá?

- Miért, nem tudod tartani a tempót?

Axl halkan elnevette magát, és begyorsított kicsit, hogy utolérjen.

- Jól vagy?

- Igen, bazdmeg, pont úgy nézek ki, nem?

- Bírom, hogy kérdésre kérdéssel válaszolsz - röhögte el magát, és elkapta a kézfejemet, mire megálltam. A vállamnál fogva maga felé fordított, és újra félresöpörte a homlokom elől a hajamat.

- Ez nagyon csúnya.

- Köszi.

- Lehet, hogy orvoshoz kéne menni vele.

- Biztos, hogy nem - jelentettem ki, aztán gúnyosan mosolyogva elindultam tovább. Már majdnem elértünk a Sunsethez, onnan tényleg csak pár perc hazáig. Otthon van kötszer, majd ellátom magam, nem kell orvos. Az agyam egyik (okosabbik) része azt súgta, hogy nem egyedül kéne kezelnem egy halántéksérülést, de nem nagyon szokásom az agyamra hallgatni, pláne nem az okosabbik felére. Pedig egyre jobban lüktetett, és éreztem, hogy már a fülem előtt folyik le a vér, egészen a nyakamig. Gyorsan oldalradobtam a hajam, hogy ne látsszon az arcom jobb fele.

- Nem akarsz visszamenni? - fordultam meg lassan, így szembe kerültem Axllel, aki mögöttem ballagott. Már odaértünk a Sunsethez, és tényleg nem akartam őt elrángatni egészen az N Clarkig.

- Nem - közölte, aztán megragadta a csuklómat, mert közben észre sem vettem, hogy zöldre váltott a lámpa.

- Szóval hazáig tervezel kísérni?

- Valhogy úgy.

Röhögve megráztam a fejem, és inkább nem vitatkoztam vele tovább. Nekem oké, nem én fogok még negyed órát gyalogolni vissza, a Plam Ave-re.

- Az öcséd otthon van?

- Aha, asszem - mondtam bizonytalanul, aztán összeráncoltam a szemöldököm. - Honnan tudod, hogy egyáltalán megérkezett?

- Slash említett valamit arról, hogy egy debil gyereket látott a lakásodon - felelte, mire elnevettem magam. Debil? Bagoly mondja verébnek.

- Ja, az öcsém volt. De csak mert a falhoz vagdossa a cipőjét, még nem debil - mondtam, Axl felvont szemöldökét látva meg még jobban röhögtem, aztán eszembe jutott még valami a tegnap estével kapcsolatban.

- Egyébként mi a szar volt Stevennel?

- Az egy segg - legyintett Axl, én meg visszaváltottam csendes mosolygásra.

- Aha, értem.

- De nem, komolyan.

- Jó, elhiszem.

- El fogja cseszni, bazdmeg. És ha elcseszi, akkor nekünk is elcseszi, nem csak magának, de ez nem jut el a segghülye agyáig - fakadt ki. Így mindjárt tisztább a kép.

- Ugyan már, ennyire nem lehet hülye.

- Dehogynem. Akkora az arca, hogy ki sem lát mögüle - mondta Axl, mire elröhögtem magam.

- Ha nem csinál belőle rendszert, akkor nem nagy gáz.

- Nem nagy gáz, csak tudod, így szokik rá szép lassan az ember a cuccra. Szar sem akarja, hogy aranytűvel a karjában végezze.

Csendben zsebre raktam a kezem, és lenéztem a cipőm orrára. Látszott, hogy Axlt kicsit felzaklattam ezzel a témával, úgyhogy inkább maradtam kussban. A gondolataim elvonták egy percre a figyelmemet a lüktető halántékomról, de aztán hirtelen eszembe jutott. Pedig már épp fordultunk be a Clarkra.

- Bazdmeg - kaptam a fejemhez, és összeszorítottam a szememet a fájdalomtól. Nem tudom, milyen ér sérült meg az ütődéstől, de kurvára fájni kezdett.

- Mi van? - húzta el a kezemet Axl a fejem elől, hogy lássa, mi történik. - A kurva életbe.

- Mi az? - néztem fel, és kicsit kétségbe estem Axl arca láttán. Ennyire durva lenne a helyzet?- El kéne szorítani azt a kibaszott eret, csak nem hagyja abba a vérzést - fogta meg Axl a karomat, és sietősen húzni kezdett a háztömb felé, amiben lakom. A végére majdnem hogy futottunk, Axl egy pillanatra sem torpant meg. Én meg nem tudtam megtorpanni, pedig nagyon szédültem. Lehet, hogy mégis el kellett volna fogadni azt a kendőt, azzal készíthettem volna egy ideiglenes kötést. Látod, Zoe, de hülye vagy.

- Fel tudsz menni? - állt meg végre Axl a lépcsőház előtt, és felém fordult.

- Aha - tettem a kezem a sebre, de attól csak jobban fájt. Elindultam a lépcsőn, de az első fordulóban meg kellett állnom, mert majdnem elestem. Forgott velem minden.

- Na jó, viszlek - lépett hozzám Axl, majd a vállam, aztán a térdem alá nyúlt, és óvatosan megemelt. Fura volt, nagyon. Engem szinte még sosem vittek így. Féltem, hogy nem fog bírni, vagy esetleg a lépcső fog gondot okozni, de a következő fordulónál sem tűnt úgy, mintha elfáradt volna.

- Ne, nem bírsz el - tiltakoztam egy kis fáziskéséssel, de a szédüléstől le kellett hajtanom a fejem. Már a másodikon jártunk.

- Dehogynem, kurva könnyű vagy - hallottam a hangját, de kicsit el voltam már alélva. Csak el ne ájuljak, basszus. Erővel nyitva tartottam a szemem, de a szédelgéstől meg a fejem fájt jobban, úgyhogy szimplán csak ráhajtottam a fejem Axl vállára, aki meglepő sebességgel haladt. Pedig cigizik is, és ennek ellenére négy emelet után sem kapott köhögőrohamot, miközben ötven kilót cipelt.

- Melyik lakás? - torpant meg, mire felemeltem a fejem, és homályos tekintettel egy ajtó felé böktem.

- Az. De lerakhatsz... Tegyél le.

- Persze, meg majd hagyjam is, hogy elájulj.

Axl (szabad kéz híján) megrugdosta az ajtót, mire az pár másodperc múlva kinyílt. Az öcsém engem megpillantva egy szó nélkül félreállt, Axl meg bement, és letett az ágyra.

- Mi történt? - hajolt közel azonnal Mike, és meglátva a sebemet halkan felszisszent.

- Jason - dőltem hátra, és becsuktam a szemem, mert az egész szoba forgott velem, és kezdtem egyre elmosódottabban látni. Mike már nem volt mellettem, a fürdőből lépett ki egy dobozzal a kezében. Axl szó nélkül átvette tőle, és leült mellém az ágyra, mire nagy nehezen felültem, de nem sokon múlt, hogy újra kidőljek.

- Add azt a szart... Tudod, azt a kis hengert... - mondtam szinte csukott szemmel, és Axl felé nyújtottam a kezem.

- Tessék, szorítsd oda - nyomta a kezembe a kért tárgyat, mire a maradék erőmmel odaszorítottam a puha géztekercset a halántékomhoz. Axl sietve körbetekerte a fejem gézzel, jó szorosan, úgyhogy pár másodpercig az eddiginél is jobban lüktetett az a kibaszott seb. Összeszorítottam a szemem, aztán a homlokomhoz kaptam a kezem, de megvártam, hogy Axl végezzen a kötéssel. - Kész.

Némán ültem tovább, nem akartam hanyatt vágódni, mert a fájdalom garantált lett volna, úgyhogy inkább nem mozdultam.

- Jobb? - hajolt közelebb Mike, mire kinyitottam a szemem. Hát, szédülni szédültem, de legalább nem forgott a szoba.

- Aha.

- Várj, hozok jeget. Mike kiment a konyhába, és hallottam, ahogy megpróbálkozik a mélyhűtő ajtajának kinyitásával (én is próbáltam már, de vagy odaragasztották, vagy nagyon beragadt), Axl pedig szó nélkül állt az ágy mellett. Amint kicsit kitisztult a látásom, észrevettem, hogy sápadt az arca. Ennyi vér láttán én is így néztem volna ki.

- Mondtam, hogy orvoshoz kéne menni vele.

- Kussolj - röhögtem el magam, de rögtön a fejemhez kellett kapnom a fájdalomtól. - Ne röhögtess.

- Próbálok nem humoros lenni.

- Ne már - nevettem fel újra, aztán megragadtam a mellettem lévő párnát, és megdobtam vele Axlt.

- Hé! Ne bántsd a megmentődet.

- Mondtam, hogy fordulj vissza.

- Fel sem tudtál volna jönni.

- Tudod, létezik olyan, hogy lift.
- Jókor szólsz, bazdmeg - ült le mellém az ágyra, és az arcomra pillantott.
- Jól áll a kötés.
- Kösz, bazdmeg.
- Nem, tényleg jól áll. Olyan, mint egy fejkendő.
- Éljen, minden vágyam egy vérben tocsogó fejkendő volt - néztem fel, mire Axl elröhögte magát. Mosolyogva forgattam tovább a középső ujjamon lévő gyűrűt, aztán ismét felpillantottam. - Kösz, hogy felcipeltél.
- Mondtam, hogy kurva könnyű vagy.
- Nem hiszem.
- Pedig de. Olyan harminc kiló lehetsz.
- Neked meg nincs érzéked a súly megállapításához - nevettem el magam.
- Miért, mennyi vagy?
- Egy jó tanács: soha ne kérdezz ilyet egy nőtől.
- Mert? - röhögött Axl, és hanyatt dőlt az ágyon.
- Mert megsértődnek.
- Szóval most megsértődtél?
- Nem.
Axl feltámaszkodott a könyökére, és vigyorogva felém fordult. Visszamosolyogtam, és hirtelen hihetetlen hálás voltam a segítségéért. Kurva sokat segített nekem. Pedig alig ismer.