18. fejezet

SO THE LITTLE GOT MORE AND MORE...

 

1985. szeptember 4. du. 3:40, Robertson Blvd, West Hollywood

- Na, tiplizhetsz - lépett mellém Duff, és mogorván intett egyet a fejével Jason felé. Ő a mellém magasodó szőke punkra kapta a tekintetét, de tőle szokatlan módon semmit sem szólt be neki. Minimum egy gúnyos nézésre számítottam, de azt hiszem, elég volt aznap egyszer megveretnie magát. Oldalba böktem Duffot, mire ő odébb húzodott pár centivel, de továbbra is keményen bámult Jasonre, aki állta a tekintetét.

- Nyugi, megyek - emelte fel maga elé védekezően a kezét, aztán a hideg sörös üveget az arcán tartva hátrálni kezdett. Durván vetettem rá egy utolsó pillantást, aztán megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba, Mike felé. Nem érdekel, mi lesz Jasonnel ezután, csak annyit tudok remélni, hogy nem kell többet elgyepálnom.

- Hé - lépett ki az Abbey ajtaján Axl, aztán felém hajított valamit. Reflexből utána nyúltam a jeges zacskónak, ami dermesztő fagyosságával egy pillanat alatt lehűtötte a tenyeremet.

- Kösz - biccentettem, aztán az arcomhoz nyomtam a jéggel teli tasakot. A szám még mindig vérzett, a megszáradt vér pedig ott feketéllett az arcomon. A kezem is tele volt ilyen nyomokkal, nagyrészt Jason vérétől. A gyűrűim megnehezítették a verekedést, saját magamnak is fájdalmasan sajgó lila foltokat okoztam velük.

- Hallod ember, nagyon para vagy - rázta meg a fejét röhögve Slash, miután elsöpörve a tengernyi hajat az arcából közelebbről is megnézte a sebeimet. A vérző ajkaim miatt csak egy félvigyort tudtam megereszteni, ami rögtön el is tűnt, ahogy találkozott a tekintetem Axlével. Összefont karokkal figyelt, a tekintete egy pillanatig kemény volt, aztán felvonva a szemöldökét átváltott "én megmondtam" nézésre. Egy legyintéssel jeleztem, hogy igen, igaza volt. Megint.

- Hogy vagy? - álltam meg Mike előtt, utánam egy másodperccel pedig Duff is megérkezett. Jól esett, hogy törődik velem, de kezdett kicsit idegelni az aggodalmaskodása.

- Frankón - villantotta rám a fogait az öcsém. Fehér mosolya a vérfoltokkal díszített arcából csak úgy világított. A fél fejét eltakarta az Axl által szervált jég, aminek az olvadt része lefolyt Mike arcán, ahol vörösre keveredett a vérrel. Felszisszenve ültem le mellé a járda padkájára, mire továbbra is vigyorogva fordult felém.

- Te sem nézel ki jobban.

- Sejtettem - röhögtem fel, aztán azonnal le is pergett a jókedv, ahogy belehasított a számba a nevetés és a verkedés nyomai okozta fájdalom.

- Figyelj, dolgoznod kell, nem?

- De -fintorogtam fájdalmasan, és szinte már éreztem is a tegnapi műszakom után kínzó lábfájást a lábszáramban.

- Én hazamegyek, oké?

- Kocsival vagy?

- Aha.

- Tényleg, hol voltál egész éjaszaka? - jutott eszembe a reggel kapott kisebb sokkom. Mike elmosolyodott a tipikus flegma arckifejezésével, aztán sokat sejtetően felém pillantott.

- Egy csajnál.

- Oh, oké - hökkentem meg, mire az öcsém felnevetett. Oké, hogy szabadon élünk meg minden, de egyrészt ő tizenhét, másrészt az öcsém. Mégsem gondoltam volna, hogy ő is olyan... - És ki a hölgy?

- Sandy.

- Milyen Sandy? - kérdeztem rögtön, miután kihagyott egy ütemet a szívem. A Sandy durván gyakori név, de sosem lehet tudni.

- Itt dolgozik - biccentett Mike hátra, az Abbey felé. Értetlenül figyelte, ahogy a homlokomra csapok, aztán káromkodom egyet a magamnak okozott fájdalom miatt. - Elhoztam melózni, ezért találkoztam Jasonnel.

- Kinyírlak, te idióta - ráztam meg a fejem, és ha mindketten épek lettünk volna, biztosan fejbe vágom a tornacipőmmel. Sandy alig lehet tizenhét éves. Talán még a tizenhatot sem töltötte be. Az én öcsém csak ne szórakozzon egy valószínűleg nehezen megélő csajjal, csak ha komolyan gondolja. Sandy-nek szerintem enélkül is elég gondja van. - Tudod mennyi idős?

- Tizenhat, de...

- Jó, oké, akkor most az lesz, hogy addig jársz azzal a lánnyal, amíg azt nem mondom, hogy szakíthattok - vágtam rá, mire Mike hitetlenül elröhögte magát.

- Nem, Zoe, addig...

- Nem, Mike, az van, amit mondok. Vili?

- Vili - morogta Mike kedvetlenül, aztán dühösen belebokszolt a levegőbe, és idegesen felpattant mellőlem.

- Otthon talákozunk. Szeretlek öcsi! - kiáltottam utána vigyorogva, mire menet közben megfordulva bemutatott, aztán vigyorogva bepattant a nem sokkal arrébb parkoló ócska autóba.

- Jól vagy? - állt meg mellettem Duff, mire kínomban felnyögve, mellkason csaptam.

- És te jól vagy? Innod kéne valamit - fordultam vele szembe, fél kezemet csípőre téve, fél kezemmel az egyre jobban olvadó jeget szorongatva.

- Mert?

- Mert kurvára görcsölsz, azért.

- Most verted majdnem halálra azt a faszt, nem zavar? - kérdezte felháborodva, mire megrántottam a vállam. Vicces látni, ahogy az idegességtől szinte égnek mered a haja. Persze amúgy is égnek mered a tupírozástól.

- Nem zavar - hajoltam bele az arcába számomra is idegesítő vidámsággal a hangomban, mire hitetlenül elröhögte magát, aztán eltolta a hatalmas tenyerével az arcomat a képéből. - Hol vannak a többiek?

- Én itt vagyok - szipogott egyet mellettem Slash, aki csendesen füstölgött, miközben a járdaszegélyen egyensúlyozva előre-hátra dülöngélt. Meglöktem a mutatóujjammal, mire megbillent, és kis híján beesett a mellettünk parkoló két autó közé.

- Izzy?

- Axllel bementek. Asszem - fordult az Abbey bejárata felé Duff bizonytalanul, aztán belecsúsztatta a kezeit a bőrdzsekije zsebébe.

- Oké, nekem is mennem kéne - túrtam a hajamba fél kézzel, aztán a közben egyensúlyát visszaszerző Slash benyúlt a dzsekim alá, a bordáim közé.

- Hé! - ugrottam arrébb a bökéstől, bal kezemből kiejtettem a jeget, ami hangos ploccsanással ért földet. Slash röhögve megtámaszkodott Duff vállán, akin oldódni látszott az idegölő aggodalom, és végre ő is nevetett. Morcos fejjel indultam a bár bejárata felé, ahol épp Melanie, a közvetlen felettesem lépett ki. Jobban festett, mint a tegnapi műszak végén, azonban ahogy meglátta a véresre vert fejemet, komorra váltott az arckifejezése, és csípőre tette a kezét.

- Szia, Mel - intettem mosolyogva, mire rezzenéstelen arccal bámult rám. Szakadatlanul vigyorogtam, hátha meg tudom enyhíteni kicsit az arcán ülő komolyságot.

- Mondta a vörös srác, hogy verekedés volt - biccentett a bár felé a fejével, aztán elborzadva nézte meg közelebbről a rajtam pirosló sebeket. Kicsit hátrébb húzódtam, mintha félnék a további reakcióitól. - Nem gondoltam, hogy te is benne vagy. Azt hittem, megint két motoros faszi esett egymásnak, mint tegnapelőtt.

- Hát, majdnem - túrtam bele idegesen a hajamba, és az arcomra fagyott vigyorral vártam, hogy végre beengedjen az Abbey-be. Kezdődött a műszakom. Kérlek, kérlek, hadd dolgozzak.

- Már most balhés vagy - rázta meg a fejét, amitől kicsit úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, akit megdorgált a tanárnő, mert verekedett az osztálytársával. Melanie megenyhült arckifejezéssel arrébb állt az ajtó elől, mire felderülve ugrottam az ajtóhoz, hogy beléphessek a bárba.

Bent a szokásos kocsmazaj fogadott. Még alig sötétedett, mégis meglehetősen sokan voltak ott. Majdnem minden boksz tele volt, az aszataloknál fiatal, szakadt fazonok ültek, egy-egy groupie-ra hajazó kis ribivel is összefutottam, és pár hozzám hasonló, csóró, punk csajjal. Megállás nélkül mentem el a bárpult előtt, ahol intettem egyet a mosogatónál álló Sandy-nek, aztán betérve egy sötétebb kis folyosóra igyekeztem figyelmen kívül hagyni a falnál smároló párocskát. Átléptem egy földön fetrengő ájult srácot, aztán belöktem a kezemmel a vécé koszos, plakátokkal telragasztgatott ajtaját. Bent ráfordítottam a kulcsot a zárra, és a picike kis helyiségbe beszorított tükör felé fordultam. Elhúztam a számat a látványtól. Rosszabb volt, mint gondoltam.

A szám mellett egy vöröses-feketés véres csík húzódott végig az államig. Az orromnak szerencsésen semmi baja nem esett, a bal szemem alatt azonban virított egy szép kis lilás folt. A hajam a szokásosnál is kócosabban meredezett mindenfelé. Az ajkaimon a vér mellett a vörös rúzsom is elkenődött, ami még rémisztőbb látványt nyújtott. Közelebb hajoltam a tükörhöz, aztán elsimítottam pár hajtincset a homlokom elől. Ott pár kék és zöld folttal megúsztam, de ez sem tudott vigasztalni az arcom bal felén sajgó sebek miatt. A fájdalomtól nyögve hátradobtam a hajam, aztán a redvás mosdótál fölé hajolva megengedtem a hideg vizet. Óvatosan lemostam a vérfoltokat, és az elkenődött rúzst, aztán a Boston-logós pólómba törölve az arcom felegyenesedtem. Meg kellett kicsit torpannom a mozdulatsorban, mivel egy újabb éles fájdalom nyilalt az arcomba. Basszus.

Előrebillent fejjel támaszkodtam meg a mosdótálon, aztán hirtelen ötlettől vezérelve tapogatni kezdtem a zsebeimet. Egy kis zacskó után kutattam a fájdalomtól eltorzult arckifejezéssel. A bőrdzsekim zsebében megéreztem a kis tárgyat, mire előkaptam, aztán ijedten kaptam fel a fejem a mosdóajtó felől érkező kopogásra.

- Egy perc! - kiáltottam, aztán az arcom elé emeltem a félig fehér porral telített kis műanyag tasakot. Jó lesz.

Nem akartam gondolkodni, mert tudtam, hogy akkor úgyis lebeszélném magam róla. Nálam volt a zacskó, mióta rájöttem, hogy Mike terjeszt ilyesmiket, és elvettem tőle az utolsó grammot is. Ennyi volt összesen, de azóta magamnál tartottam. Hogy miért? Nem volt szívem kidobni. Gyors mozdulatokkal újból áttapogattam a zsebeimet, ezúttal papírpénz után keresgélve. Egy egydolláros csak van nálam.

- Picsába - káromkodtam halkan, miután az utolsó üres kabátzsebemet is kiforgattam. Semmi. Egy dollár se. Újabb dörömbölés hallatszott az ajtó felől, mire kapkodva kinyitottam a kezemben lévő kis tasakot, és óvatos mozdulattal szórtam egy csíkot a kézfejem élére. Csak így fogom kibírni ezt az éjszakát.

Hirtelen az orromhoz emeltem a kézfejemet, amiről félig az orromat befogva felszippantottam a fehéren virító kokaint. A maradékot lenyaltam, aztán gyorsan a mosdótál felé fordultam, és kezet mostam. A tükörbe pillatnva máris éreztem a hatást. Az agyam mintha fel akart volna robbanni, a kezeim jólesően bizseregtek, az érzékeim kiélesültek, aztán egybe olvadtak. A kintről beszűrődő hangok és zene felerősödött a fülemben, mire elvigyorodva mindkét tenyeremet a tükörre nyomtam, és idiótán néztem, ahogy a tükörképem furcsán kiélesedik, aztán elhomályosul. Az ajtó felől érkező erőteljes dübörgésnek és kaibálásnak hála feleszméltem, aztán egyet szipogva visszazártam a tasakot, és a zsebembe dobtam. A kulcsot alig tudtam elfordítani a zárban, de miután sikerült, őrülten téptem fel az atjót.

- Végre, bazdmeg! - förmedt rám az ajtó előtt ácsorgó alacsony, neon ruhás kiscsaj, aztán valószínűleg erősen feszülő hólyaggal berontott a vécébe. Vigyorogva elindultam az üvegcsörömpölésből és hangos nevetésekből álló kocsmazaj irányába. Nem éreztem az előbb az arcomban kínzó fájdalmat, viszont a környezet hatásait túlságosan is jól érzékeltem. Minden kiélesedett, kilépve a sötét kis folyosóról olyan érzésem volt, mintha minden jelen lévő ember beszédét külön-külön hallanám, amitől zsongani kezdett a fülem. Próbáltam fókuszálni az előttem megálló magas alakra, de pár másodpercig csak elmosódott színfoltokat láttam belőle. Szőke haja mintha világított volna, a zöld szemei pedig villogtak. Elkerekedett szemekkel megráztam a fejem, és vártam, hogy rendbe jöjjön a látásom.

- Zoe, mi van? - kérdezte Duff a szemöldökét felvonva, mire némán hápgtam, aztán megint megráztam a fejem, hogy semmi. - Figyelj, megbeszéltük, hogy most maradunk itt, a Rainbow várhat.

- Jó - mondtam, aztán rögtön a szám elé kaptam a kezem, és felröhögtem. Jézusom. A hangszálaim maguktól működnek.

Duff rezzenéstelen arccal nézte, ahogy idiótán forgatom a fejem, aztán röhögve abbahagyom. Megfogta a karom, és magához rántott, mire majdnem ráestem, az agyam zsibbadtsága miatt későn kaptam magam alá a lábam.

- Mi van? - ismételte meg a kérdést, mire csak vigyorogva bámultam felfelé rá, és halkan dúdolgatni kezdtem a háttérben hallatszó Aerosmith számot. A színek úgy táncoltak előttem, mintha szivárványban fürödtem volna, miközben Joe Perry elnyújtott szólója a fülembe visított.

- Hé - lépett hozzánk Slash, de Duff válasz helyett két keze közé fogta az arcomat, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Pislognom kellett párat, mert a szeme olyan zölden világított, mint egy macskáé. - Mi van?

- Bazdmeg Zoe, akkora a pupillád, mint a Hold.

- Mi? - röhögött fel Slash, aztán maga felé fordított, és a hajkoronája mögül kihunyorogva az arcomba bámult. - De hát négy perce jöttél csak be.

- Engedj dolgozni - szólaltam meg, aztán elvigyorodva az agyamban visszhangzó hangoktól kirántottam a karom Slash szorításából, és elindultam a bárpult felé. Slash vállat vonva elindult, valószínűleg a többiekhez, Duff pedig jött utánam, és még mielőtt egy szót is szólhattam volna, intett Sandy-nek.

- Csinálj neki egy kávét, légyszi.

- Az nem fog segíteni - ráztam a fejem, aztán megszédültem, és újra felerősödtek az előttem ugrándozó színek. Pár másodpercig holdkórosként bámultam a semmibe, aztán utána kaptam egy előttem eltáncoló zöld Steven Tylernek. Mi a franc?

- Egy kicsit talán - szólalt meg Sandy, miután a vállamnál fogva megrázott, és már nyúlt is az ócska kávégép után. Elmúltak a színörvények, úgyhogy elkerekedett szemekkel álltam be a pult mögé. Duff rábízva Sandy-re végül ott hagyott, és elindult megkeresni a srácok bokszát. Én pedig végre fájdalommentesen kezdhettem el a munkát. Továbbra is ugyanúgy zsibbadtam, és néha mintha ki akart volna robbanni az agyam - de legalább a szivárványfürdő elmúlt.

Megállt előttem egy srác, és kért valamit, de nem értettem. Ez nem olyan cucc volt, amit már próbáltam. Ez fel volt ütve valamivel. Kokaintól még sosem láttam szivárványos Aerosmith-t. Elnézést kérve visszakérdeztem, mire a tag türelmesen elismételte, de nem tudtam felfogni. Egyszerűen nem jutott el az agyamig. Lehunytam a szemem, de akkor sem volt jobb, minden egyes hanghatás külön-külön jutott a fülembe. Nem hallottam semmit.

- Készül - sietett a segítségemre Sandy, aztán a kezembe nyomta a kávét. Szó nélkül felhajtottam az egészet, aztán a torkomat maró forróságtól grimaszolva lecsaptam a poharat a pultra. Sandy kicsit lefröcskölt hideg vízzel, mire összerezzentem. Minden hullámzott.

- Ez kurva jó este lesz.